F. Scott Fitzgerald: Az éj szelíd trónján

Ez a könyv annyira finom, már a címe is az. Ahogy a kezemben tartom, pehelykönnyű, ahogy olvasom, pasztelszínek játszanak előttem, nyári forróságban. Ez a könyv olyan, mint a Beach House.
Ez volt az első könyvem Fitzgeraldtól, a Nagy Gatsby megvan angolul, de túl sok mindent nem értettem, belőle ezért félretettem, hogy inkább majd elolvasom magyarul. Már most úgy gondolom, hogy ilyen írónak születni kell, a büdös életben nem lehet megtanulni így írni, ennyire szépen. Minden mondatból valami visszafogott lágyság érződik. A Vágy és vezeklésben volt ilyen forró nyár, de az 30-as évek volt, ez meg 20-as, és a különbséget tényleg lehet érezni. Az elemzésekben azt írják, hogy elkerülhetetlennek tűnt a Nicole és Dick válása, de nekem fogalmam sem volt mi fog történni, kicsit durvának is éreztem a végén a szakítást. Túl hirtelennek, úgy váltak el egymástól, mint két ismeretlen ember, és ez kicsit rosszul is esett. Rosemaryt nem kedveltem meg különösebben, az anyját meg még inkább nem kedvelhettem, egyszerűen nem értettem miért neveli kurvának egy anya a lányát. Bár Rosemarynek tök sok szerepe volt a könyvben, számomra ő ennek ellenére is csak mellékes volt, igazából nem is számított, ez a történet nem róla szólt.
Olyan sokáig süttették a hasukat a tengerparton, olyan jó helyekre jártak, azt hittem, ez mindig így lesz. Tudom, hogy az egész életük csak kártyavárként volt felépítve, de miért nem maradt úgy örökre? Már kezdek elgondolkozni saját magamon, hogy miért szeretném azt, hogy ne történjen semmi nagy dolog a könyvekben. Mások pont ezt szeretik, ha izgalom van meg feszültség, nekem meg a kedvenceim között két olyan könyv is van, amikben két tinédzser fiú csak elmondja, hogy mik történnek velük. Se gyilkosság, se vad szingli partik, se a világ megmentése, csak annyi, hogy mi volt a suliban vagy a vonaton. És mégis ezek a legjobb könyvek a világon. De azért Az éj szelid trónján is baromi király, majdnem a kedvencem.

covers

Nekem a borítók nagyon fontosak, nem annyira fontosak, mint maguk a mondatok a könyvekben, de hozzátartoznak az egészhez. Jó érzés elővenni vagy becsukni a könyvet úgy, hogy ott egy szép borító. Nemrég olvastam egy könyvet aminek ocsmány volt a borítója, és annyira nem illett magához a könyvhöz. Vajon akik a borítót tervezik, olvassák egyáltalán a regényeket, vagy csak a cím alapján összedobnak valamit? Volt egy könyv, ahol tuti biztos vagyok benne, hogy ki se nyitotta az a valaki:
Amúgy az amerikai borító ilyen volt:
Nem tudom hogy a faszba lehet ennyire fantáziátlannak lenni, ha az ember ilyennel foglalkozik. Egy kibaszott Mikulás van a borítón, ráadásul egyáltalán nem is néz ki kedvesnek és még rénszarvasai sincsenek. Ez a könyv ilyen totál iróniával van megírva, nem a legjobb amit olvastam, de azért megérdemelne ez is egy normális borítót.
Amit még nagyon nem csípek, mikor a filmváltozatból vágnak ki egy képet, szigoróan ügyelve, hogy kurva bénán nézzen ki, mint például ez:
Komolyan mondom, ilyet néha cikinek érzek elővenni, csak az a tudat nyugatat meg, hogy tudom, hogy igazából jót olvasok. Miért nincs erre valami szabály, hogy könyvekkel csak azok foglalkozzanak, akik imádják őket? Ha csupa olyan ember dolgozna a könyvesboltokban, aki rajong a könyvekért, jó lenne látni, ahogy boldogok közöttük. De mondjuk egy ilyen borító: Iszonyúan gyönyörű, tudom, mert már fogtam a kezemben. Ajándékba vettem valakinek, aki valószínűleg soha nem fogja elolvasni, majd megszakadt a szívem, hogy nem tarthatom meg. Olvastam már más kiadásban, de az nem a sajátom volt, de elolvasnám többször is, ez meg olyan szép, hogy még ránézni vagy megérinteni is boldogság.
Soha nem értettem azokat az embereket, akik újságpapírba meg szar csomagolópapírokba burkolva hordják magukkal a könyveiket, annyira lehangoló. Egy könyvnek tér kell. Akik nem azért csinálják, mert szimplán idióták, azok valószínűleg így akarnak vigyázni a könyvekre. De miért? Ez olyan, mintha egész életemben csak gyűjteném a pénzem, aztán soha nem költeném el. Ha van egy könyvem, akkor azt használnom kell, életre van szüksége, forgatni kell, lapozgatni, szagolgatni, táskába rakosgatni, rásírni, vagy leenni kecsappal. Attól a könyv nem lesz rosszabb. Minek tartogatni, mikor most van itt és épp most olvassa valaki? A könyveknek nem kell steril környezet, élet kell nekik, és ha élnek, akkor mi sem csak szimpla betűhalmozó zombik leszünk, akik rászoknak, hogy tartsanak valamit a kezükben, és ne kelljen a másikra nézni a metrón, hanem bekerülünk a történetekbe, és ez az egyik legjobb dolog, ami valaha történt velem.
Ezek meg mondjuk baromi jók, kár hogy nem én találtam ki.

sp

Jonathan Safran Foer: Rém hangosan és irtó közel

Szeptember 11. után egy kisfiú az apját keresi? Ha ennyi előzetes tudásom lett volna a könyvről, tuti nem veszem a kezembe, mert vagy a nyál folyik belőle, vagy a szenzáció-hajhászás. Szerencsére mégsem szeptember 11-ről szólt, hanem a kisfiúról.
A Minden vilángol-ról sokat hallottam már, az volt J.S. Foer első nagy sikere, de ennél nem lehet sokkal jobb. A Rém hangosan és irtó közel-ről azt mondta egy ismerősöm, hogy minimum az utóbbi 5 év legjobb könyve. És tényleg nagyon jó.
Olvastam mások véleményét, és sokan felbosszantottak, az ilyen üres gondolatokkal, hogy "rém szomorú és gyönyörű történet". Szerintem lehet én totál félreértelmeztem, mert nekem a legmeghatározóbb az volt, hogy Oscar mennyire jófej. Tényleg megvan benne az az iszonyú fájdalom, mikor elveszítünk valakit, akit a legjobban szerettünk, de ne ennyi maradjon már meg belőle. Mondjuk jó lenne látni azt is, hogy milyen volt Oscar, amikor még mellette volt az apja. De szerintem ugyanolyan, mint a könyvben.
Az is igaz, hogy kicsit Zabhegyezős, ami ugye a maximális klasszság szinonimája. Oscar még sokkal gyermekebb, mint Holden, de azért hasonlít rá mégis, mert valahogy önállósítja magát. Bennük az a borzasztó jó, hogy amellett, hogy nagyon érdekesek, azért ugyanazokat a dolgokat élik meg, mint mindenki más. De mások unalmasan meg bénán csinálnak mindent, ők viszont képesek a leghétköznapibb dolgot is a legszórakoztatóbbá tenni. Ez maga a klasszság.
Lehetne erőltetett az, hogy Oscar folyton feltalál dolgokat, de egyáltalán nem az, részben mert gyerek, részben meg mert annyira jól csinálja. Szeretem, hogy ilyen okos, meg hogy tisztán látja, hogy mik a fontos dolgok. Bár ez sok gyerekre igaz. Foer azt mondta, hogy Oscar az ő maga, úgyhogy rögtön bele is szerettem. Bár nyilván aki ilyeneket ír, az alapból csak jófej lehet. Ezt a könyvet nem egy gyerek írta, hanem csak valaki, aki nagyon jól érzi, hogy mennyire őszintén gondolkoznak a dedósok, és tud ő is újra az lenni. Az ilyen könyvek általában annyira ostobán vannak megírva, mert a béna írók nem tudják, milyen egy klassz gyerek. Erőltetett csínyeket találnak ki, meg a világ legszánalmasabb viccesnek szánt dolgait, aztán lesz belőle egy jó nagy szar, ami csak azoknak tetszik akik a Neveletlen hercegnő naplóján nőttek fel. De ők ezt úgy se fogják soha érteni. Nem értették Holden-t se, és hiába olvassák el ezt a könyvet, Oscar-t sem fogják érteni soha.
Ja, különben van egy másik szál a könyvben, ami nem volt rossz, de sokkal kevésbé érdekelt. A nagyszülők házasságáról szólt, tök érdekes volt meg minden, de Oscar annyira lázba hozott, hogy nem tudtam eléggé értékelni. A végén azért kicsit sok volt a szeptember 11., de hát ezt is le kellett írni. Na, az viszont feldühített, hogy a végén olyanokat mondott Oscar az anyjának, hogy majd normális lesz. Na ne már! Ennél normálisabb?
Imádtam, a "most bokán kéne rúgnom magam", meg a "mindjárt elbőgöm magam" részeket, azt hogy totális természetességgel ajánlotta fel egy középkorú nőnek, hogy megcsókolja, a barátságát Mr. Black-kel, meg mindent az egész lényét, a hülye leveleit, amik a legklasszabbak között lehetnek, amit valaha feladtak postán, azt hogy kávét kér, a két fura nevű barátját, azt hogy csak fehéret hord, a bébifigyelőzést a nagymamájával, de csak azt is ahogy ment az utcán. Közben azt gondoltam magamban: azta.

Ottlik Géza: Iskola a határon

Hát ezt baromi sokáig tartott kiolvasni. Az elején azt hittem, hogy soha nem is fogom, mert egyszerűen úgy tűnt, hogy szar. Najó, ez lehet kicsit erős, nem is szar, hanem csak nem nekem való, hanem mondjuk 13 éves fiúknak. Utána elkezdtem azt gondolni, hogy jó, de az azért megmaradt bennem, hogy ha 13 éves fiú lennék, tuti ez lenne a kedvenc könyvem, a Káma Szútra után.
Nem tetszett a csapongás. És nem önmaga miatt, hozzászoktam már más könyvekben az ilyesmihez. Azért nem tetszett, mert szerintem a csapongás volt az oka, hogy Ottlik sok szereplőnek nem tudott eléggé mély személyiséget adni. Szeredyről a vége felé egyre több dolgot lehetett megtudni, de úgy éreztem, csomó mindent csak átugrottunk, ami fontos lett volna. A barátságok nagyon klasszak. És nem volt kifejtve, hogy pl. Benedek meg Szeredy hogyan lettek végül igazi barátok, hanem egyszer csak azok voltak.

Lehet az volt a baj, hogy tőlem iszonyúan távol áll mindenféle katonáskodás. Persze, nem vagyok hülye, megértem, hogy alkalmazkodni kell, és egy közösségben kialakulnak szabályok, amelyek nem csak hogy íratlanok, hanem még elméletben sem nagyon léteznek, csak mindenki úgy érzi, mikor kell, hogy mégis vannak. Volt az a srác, aki beárulta Merényiéket, és akkor végül is a többiek ezt felfoghatták volna valamiféle felszabadulásként is, de mégis árulásként kezelték. Biztos én is így éreztem volna. De hogyha megpróbálok elvonatkoztatni, akkor mégis felmerül bennem, hogy seggfejeket minek kell tisztelni meg ilyenek? De ez bennem csak a katonás rend végtelen elutasítása miatt merül fel.
A kedvencem egyértelműen Medve volt. Ő az, aki nem kövér, csak puha. Puhának lenni szerintem a legjobb halmazállapot. És valahogy a legelső lapoktól kezdve t. petire asszociáltam róla, aki az osztálytársam volt, és alsóban szerelmes volt belém. Vízlepergető haja van, talán Medvének is.
Basszus, az volt a kedvenc részem, mikor Medve a kórházban volt. Az annyira klassz volt, végig mosolyogtam annál a résznél. Ha én ebbe a suliba jártam volna, tuti folyton eltörtem volna valamimet, hogy ott lehessek.

Haruki Murakami: Világvége és a keményre főtt csodaország

Túl vagyok az első murakamimon. Baromi sokat hallottam már róla, mindenki el volt ájulva tőle. Ennek a könyvének a borítójára az volt írva, hogy ez az olvasók és a kritikusok szerint is a legjobb műve. De én valahogy úgy vagyok vele, hogy értékelem az erőfeszítést, de a kedvencem nem lesz.
A Norvég erdőt szívesebben olvastam volna elsőre, abból most lesz film is, és állítólag tökjó, de most ez akadt az utamba. A Világvége blabla az elején nagyon nem tetszett. Maga a stílus se, meg a tartalom se. A főszereplő nem szereti a kövér nőket, meg ahogy mások esznek? Tőrt döfött a szívembe. Mondjuk kicsit ellágyultam mikor kiderült, hogy főzni azért szeret, csak enni nem. Az meg már egyenesen szívmelengető volt, mikor összejött egy csajjal, akinek gyomortágulata vagy mije van, és ha egyfolytában eszik, akkor sincs tele soha.
Amiről utána több helyen olvastam, hogy másoknak zavaró volt, hogy nincsenek nevek a könyvben, az nekem fel se tűnt. De most komolyan, végigolvastam úgy, hogy tényleg észre se vettem. Két síkon fut a mese, és az elejétől próbáltam kitalálni, hol fognak összeérni. Több teóriám is volt, és végül az egyik bejött. A világvégén játszódó részek először elég uncsinak tűntek, főleg a másik szál mellett, ami elég kalandosan alakult. De utána az is elkezdett érdekelni. Kicsit tartottam tőle, hogy majd óriási happy end lesz a végén, de igazából ez csak visszafogott félelem volt, mert ebben a könyvben végig jelen volt valami egysíkúság. De most ezt nem rossz értelemben írom. Nem egy kibaszott Veronika meg akar halni, azt végig lehetett érezni. Nem akart "elmenni" a főszereplő, főleg a végén, és egy része a világvégén is küzdött, hogy ne maradjon ott, de mégis érezni lehetett, hogy ez végül hová fog vezetni. Akármilyen béna is volt az élet a világvégén, mégis úgy tűnt végig, hogy boldog ott a srác.
A történet amúgy tényleg olyan, mint egy mese. A főszereplő úgy van beállítva, mint a legátlagosabb japán ember, de mégis van amiben különleges. A többiek meg mind azok, mármint furák. Attól volt még jó a könyv, hogy minden sejtelmessége meg meseszerűsége ellenére a főszereplő baromi realista, és nekem ez nagyon tetszett. Tetszettek a dolgok, amikkel körülveszi magát, meg az, ahogy hozzáállt a helyzethez, hogy már csak néhány órája van hátra a normális életéből. Az irodalmi utalásokat is értékelem, bár néhány helyen kicsit erőltetettnek tűntek, de azért klassz, hogy egy japán könyvben Turgenyevet is megemlítik.
Szeretnék majd még olvasni Murakami-t, mert az, hogy ezzel milyen gyorsan haladtam, és hogy a nevek hiánya fel sem tűnt, azt mutatja, hogy azért nagyon is tetszett. Múlt héten fejeztem be, és néha most is eszembe jut, hogy előkapom és folytatom, aztán rájövök, hogy basszus, már kiolvastam.

Isabel Allende: Lelkem, Inés

Sokáig volt úgy, hogy szinte csak férfiaktól olvastam könyveket. Nem azért, mert úgy gondoltam, a nők nem tudnak olyan jó írni, csak egyszerűen úgy alakult. Mostanában viszont egyre többet olvasok nőktől. És talán a legjobb szerző, akire rátaláltam, az Isabel Allende. Nekem nagy kedvencem Marquez, és Allende maga Marquez, csak nőben. Ő is ilyen mágikus realista író, így szokták nevezni, vagyis csodás dolgok történnek a regényeikben, egészen hétköznapi módon, mintha az bármikor tényleg megtörténhetne.
A Kísértetház-at néhány hónapja olvastam, ami olyan könyve Allendenek, mint Marqueznek a Száz év magány. Egy család történetét követi végig nemzedékeken keresztül. Kicsit fura volt, hogy a könyv végére eljut egészen a kommunista forradalomig. A Lelkem, Inés-ben viszont ilyesmi nincs, mivel a 16. században játszódik. Valós történelmi tényeken alapul, Chile meghódítását meséli el, női szemszögből. A főszereplő, Ines Suarez valóban létezett, és részt vett Chile megalapításában. A másik könyvében is volt ilyen nő, meg Inés is olyan... erős nők. Akik immunisak minden betegségre, ami ledönt másokat, mindent elintéznek, és idegesítik őket a tutyi-mutyi kényeskedő nők. Nagyon reálisan gondolkodnak, de mégis vallásosak, és hisznek a csodás dolgokban. Meg ami szerintem a legfontosabb, meg legjellemzőbb, hogy Allende is, de Marquez is, egészen természetesen kezelik a halált, mint az életnek egy részét. Néha már én is el tudok jutni oda, hogy nem is kell félni tőle, mert annyira normális az, ha valaki meghal. Ebben a könyvben is így volt, Inés inkább csak azt nem tudta elfogadni, hogy megöregedett, és bosszantotta őt.
Kicsit sok volt a könyv végén a háború. Ez mondjuk elkerülhetetlen volt, ha már a szerző tartani akarta magát ahhoz, hogy végigvegye a történelmi eseményeket. Elég sok vér folyt, meg ebben a könyvben is voltak ilyen szexuálisan túlfűtött részek, amiket szeretek, mert vagy tényleg megteremtik ezt a hangulatot, vagy elég szórakoztatóan vannak leírva. A Kísértetház-ban volt egy rész, mikor az egyik szereplő már annyira be volt gerjedve, hogy nem csak a lovakra izgult rá, hanem a csirkékre meg a gyümölcsökre is.
Ami kicsit zavart még, hogy Ines Suarez öregen, a halála előtt írta le és mondta el a történetét a lányának, és én az ilyesmit annyira nem szeretem. Szerintem semmi szükség nincs ilyen narrációs szerepre, anélkül is teljesen kerek egész a történet. Ahogy ír, az viszont borzasztó szórakoztató, kizárt hogy bárki unatkozzon közben. Elég lányos könyv különben. De kb. olyan, mint mikor valaki Gilmore Girls-t néz Szex és New York helyett, ha érzitek a minőségi különbséget. Szóval mindenkinek le kéne tenni a szegényes Fejős Éva könyveket, és inkább Allende-t olvasni.

Sue Monk Kidd: A méhek titkos élete

Mások véleménye alapján elég nehéz eldönteni, hogy jó-e egy könyv. A méhek titkos életéről csomó helyen olvastam, hogy mennyire klassz, bár gyanús lehetett volna, hogy 99%-ban nők lelkesedtek érte, és néhányan olyan szavakkal jellemezték, mint szívhez szóló vagy megható. De mégsem lehetett eldönteni, hogy vajon milyen lesz, úgyhogy felírtam a karácsonyi kívánságlistámra. Megkaptam a nagynénémtől, egy Reader’s Digest válogatáskönyvben van benne, három másik regénnyel együtt, amiket csak akkor fogok elolvasni, ha megszűnik a civilizáció a szobámon kívül, és minden más polcomon lévő könyvet már tízszer elolvastam. Miután megláttam a borítót, már csak az lelkesített, hogy rövid, úgyhogy hamar ki fog derülni, mennyire szar.

Kb. két nap alatt olvastam el, de ez nem igazán magyarázható azzal, hogy letehetetlen lett volna. Végzetesen nagy baj nem volt vele, de mégse nekem való könyv. Néha voltak jó gondolatai Lily-nek, amiken elmosolyodtam, de máskor meg olyan ponyva megfogalmazások voltak, hogy majdnem abbahagytam az olvasást. Olvastam, hogy Sue Monk Kidd csak úgy fogta magát és írt egy könyvet, és igazából ez nem is több. Olyan, mint egy első próbálkozás, amit kiadott a Reader’s Digest. Attól se tudtam elvonatkoztatni, hogy ha megfilmesítenék, tuti a Hallmark-on menne, mint az összes ilyen film, és elveszítené még azt a mondanivalót is, ami a könyvben megvan. Kicsit szappanopera szaga is volt. Hiába próbálta megteremteni az amerikai Dél hangulatát, nekem nem sikerült beleélnem magam. Sokkal kifejezőbb volt pl. A hang és a téboly Faulkner-től. Sokszor túl direkt módon mondott ki dolgokat, nem engedte, hogy én magam jöjjek rá utalásokból, vagy egyszerűen csak annyira már nem tud írni a nő.
Különben olyan bájos könyv, a méhekről kicsit írhatott volna többet, de ez tényleg nagyon lány-könyv.
És basszus, már megfilmesítették. És ezek a nők innen is látszik, hogy soványak és fiatalok, pedig szerintem kövérek és idősek! És Dakota Fanning klassz, de Lily-nek egyértelműen fekete göndör haja van, az anyukájától örökölte.

Do not disturb, I'm reading.

Ian McEwan: Vágy és vezeklés

Kicsit bántott, hogy előbb láttam a filmet. Nem is kicsit. A regényeknek az a lényegük, hogy csak megadják az alapot, amire te képileg felépíted a fejedben az egész bennük lévő világot. Nem is tudtam teljesen elvonatkoztatni a filmtől, ami amúgy nem volt rossz megvalósítás, de az akkor is csak egy nézőpont, nem a sajátom.

A könyv első része számomra egy az egyben megtestesítette azt, amiért érdemes olvasni. Ahogy leraktam, már alig vártam, hogy újra olvashassam, úgy vonzott magához mint a mágnes. A nyomott, fülledt nyári nap, baljós hangulattal. Annyira imádtam, hogy képzeletben kis rózsaszín szívecskéket reptettem a borító felé, amikor csak ránéztem. A finom és lágy írói stílus tökéletesen illett ehhez az atmoszférához. Ahogy az első rész végére értem, már minden igényem ki volt elégítve. Egyértelműen kedvenc lett.
Csak utána jött a második meg a harmadik rész. Amennyire emlékeztem a filmre, ott is az első fele volt az, ami igazán tetszett, és nem értettem, minek a második felét ilyen nagy monumentálisra csinálni. Azt megértem, hogy valahogy folynia kell a történéseknek, meg biztos ez alapjában véve lányregény, ahol mások lerágják a körmeiket, mire kiderül, hogy a végén egymáséi lesznek-e a szerelmesek. De engem valahogy nem érdekelt. Inkább olvastam volna még tovább az első részt, minden fontos történés nélkül.
Az a baj ezzel a könyvvel, hogy túl nagyszabású akart lenni, és azt hiszem össze is jött neki, de emellett az első részben sikerült létrehoznia valami nagyon egyedit, amire talán maga az író sem számított. Nehezen szoktam meg a harctéren meg a kórházban játszódó részeket, nem volt velük komoly baj, de mégis mintha egy egészen más könyvet olvastam volna. Annyi az egész, hogy McEwan írói stílusa jobban illik az egyszerű dolgok leírására, nem is kéne azzal bajlódnia, hogy bombázásokról, meg félig kilőtt fejekről írjon. Inkább csak ragadja meg különlegesen szép napok hangulatát, és ossza meg másokkal, úgy, ahogy csak ő tudja.

addicted