Nem tetszett a csapongás. És nem önmaga miatt, hozzászoktam már más könyvekben az ilyesmihez. Azért nem tetszett, mert szerintem a csapongás volt az oka, hogy Ottlik sok szereplőnek nem tudott eléggé mély személyiséget adni. Szeredyről a vége felé egyre több dolgot lehetett megtudni, de úgy éreztem, csomó mindent csak átugrottunk, ami fontos lett volna. A barátságok nagyon klasszak. És nem volt kifejtve, hogy pl. Benedek meg Szeredy hogyan lettek végül igazi barátok, hanem egyszer csak azok voltak.
Lehet az volt a baj, hogy tőlem iszonyúan távol áll mindenféle katonáskodás. Persze, nem vagyok hülye, megértem, hogy alkalmazkodni kell, és egy közösségben kialakulnak szabályok, amelyek nem csak hogy íratlanok, hanem még elméletben sem nagyon léteznek, csak mindenki úgy érzi, mikor kell, hogy mégis vannak. Volt az a srác, aki beárulta Merényiéket, és akkor végül is a többiek ezt felfoghatták volna valamiféle felszabadulásként is, de mégis árulásként kezelték. Biztos én is így éreztem volna. De hogyha megpróbálok elvonatkoztatni, akkor mégis felmerül bennem, hogy seggfejeket minek kell tisztelni meg ilyenek? De ez bennem csak a katonás rend végtelen elutasítása miatt merül fel.
A kedvencem egyértelműen Medve volt. Ő az, aki nem kövér, csak puha. Puhának lenni szerintem a legjobb halmazállapot. És valahogy a legelső lapoktól kezdve t. petire asszociáltam róla, aki az osztálytársam volt, és alsóban szerelmes volt belém. Vízlepergető haja van, talán Medvének is.
Basszus, az volt a kedvenc részem, mikor Medve a kórházban volt. Az annyira klassz volt, végig mosolyogtam annál a résznél. Ha én ebbe a suliba jártam volna, tuti folyton eltörtem volna valamimet, hogy ott lehessek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése