Ian McEwan: Vágy és vezeklés

Kicsit bántott, hogy előbb láttam a filmet. Nem is kicsit. A regényeknek az a lényegük, hogy csak megadják az alapot, amire te képileg felépíted a fejedben az egész bennük lévő világot. Nem is tudtam teljesen elvonatkoztatni a filmtől, ami amúgy nem volt rossz megvalósítás, de az akkor is csak egy nézőpont, nem a sajátom.

A könyv első része számomra egy az egyben megtestesítette azt, amiért érdemes olvasni. Ahogy leraktam, már alig vártam, hogy újra olvashassam, úgy vonzott magához mint a mágnes. A nyomott, fülledt nyári nap, baljós hangulattal. Annyira imádtam, hogy képzeletben kis rózsaszín szívecskéket reptettem a borító felé, amikor csak ránéztem. A finom és lágy írói stílus tökéletesen illett ehhez az atmoszférához. Ahogy az első rész végére értem, már minden igényem ki volt elégítve. Egyértelműen kedvenc lett.
Csak utána jött a második meg a harmadik rész. Amennyire emlékeztem a filmre, ott is az első fele volt az, ami igazán tetszett, és nem értettem, minek a második felét ilyen nagy monumentálisra csinálni. Azt megértem, hogy valahogy folynia kell a történéseknek, meg biztos ez alapjában véve lányregény, ahol mások lerágják a körmeiket, mire kiderül, hogy a végén egymáséi lesznek-e a szerelmesek. De engem valahogy nem érdekelt. Inkább olvastam volna még tovább az első részt, minden fontos történés nélkül.
Az a baj ezzel a könyvvel, hogy túl nagyszabású akart lenni, és azt hiszem össze is jött neki, de emellett az első részben sikerült létrehoznia valami nagyon egyedit, amire talán maga az író sem számított. Nehezen szoktam meg a harctéren meg a kórházban játszódó részeket, nem volt velük komoly baj, de mégis mintha egy egészen más könyvet olvastam volna. Annyi az egész, hogy McEwan írói stílusa jobban illik az egyszerű dolgok leírására, nem is kéne azzal bajlódnia, hogy bombázásokról, meg félig kilőtt fejekről írjon. Inkább csak ragadja meg különlegesen szép napok hangulatát, és ossza meg másokkal, úgy, ahogy csak ő tudja.