Bernhard Schlink: A felolvasó

Olyan nagyon soha nem terveztem elolvasni ezt a könyvet, de már ott volt egy ideje az ebookomon, és nemrég hirtelen felindulásból belekezdtem. Voltak előítéleteim vele kapcsolatban, mint általában minden könyvvel, ami az én elképzeléseim szerint túl van sztárolva. Főleg, hogy csináltak belőle egy filmet is. Így sok ember, főleg nő, gondolom rögtön ugrott is erre a könyvre, Kate Winslettel a borítón, és orgazmus közeli állapotba került a rendkívül magasröptű szépirodalmi élmény hatására. Meg eleve, ha már láttam a filmet, akkor általában elmegy a kedvem attól, hogy elolvassam a könyvet, mert valahogy úgy érzem ellopták tőlem az első benyomás lehetőségét. Mondjuk, ha egy könyv alapból érdekel, akkor nem is nézem meg előtte semmiképp a filmet, csak hát ez a könyv ezek szerint nem érdekelt annyira.

 Mikor néha olvasok ilyen regényeket, amelyekről azt gondolom, hogy nem igazán nekem íródtak, sokszor olyan kidolgozatlannak tűnnek. Szeretem a szerteágazó történeteket, és a nagy részletességet, meg a terjengős leírásokat. Nem annyira szimpi nekem, mikor egy dolog ki van emelve, a többi történés meg csak úgy oda van dobva. Mintha azt mondaná az író, hogy ez tökmindegy, nem volt már kedvem kitalálni. Ebben a regényben is így van. Bár igazából én még Michael Hannával való kapcsolatát sem érzem elég kidolgozatlannak, de az meg már végképp hiányérzetet kelt bennem, mikor pár oldalon odadobja az író, hogy és aztán egyetemre ment, feleségül vett egy nőt és lett egy gyereke… Aztán pár semmitmondó mondat az életükről, amire rá lehet fogni, hogy valamit mégiscsak írt róla. Nemrég elolvastam A lepkegyűjtőt John Fowlestól, és az is ilyen volt. Arról szól, hogy egy ember lepkéket gyűjt, aztán elrabol egy csajt, és úgy tartja bezárva, mint a lepkéit a fiókban. És valahogy hiányzott a leírása annak, hogy hogy fogja be a lepkéket, meg egyáltalán mi megy végbe az agyában. Mondjuk abban legalább a csaj szimpi volt, akit elrabolt.

Három fő gondolatra épül a könyv, amiből kettő társadalmi, egy pedig személyes jellegű. Az első dolog szerintem rögtön egy óriási nyúlás. Vagyis, hogy mennyire vonhatók felelősségre a koncentrációs táborok dolgozói, őrök és felügyelők, mikor ők csak parancsot teljesítettek? És hogy volt-e egyáltalán választásuk? Klassz kis gondolat, csak Robert Merle ugyanezt már megírta pár évtizeddel korábban, csak sokkal jobban, a Mesterségem a halálban. Bernhard Schlink Hanna száján keresztül konkrétan a képünkbe nyomja a kérdést, Merle könyve azonban csak felébreszti a gondolatot, amit aztán nekünk magunknak kell továbbfűzni. Sokkal elegánsabb és szebb megoldás.

A második dolog a vívódás, a kollektív felelősség kérdése. Vagyis hogy a következő generációnak van-e felhatalmazása arra, hogy elítélje szüleit, mert nem tettek semmit. Bűnnek számít-e az is, ha csak eltűrjük emberek elhurcolását és meggyilkolását, anélkül, hogy bármit is tennénk? Ez valamivel érdekesebb, meg valahol szimpatikus az, ahová a főszereplő a könyv végére eljut ebben a kérdésben, erről szívesen olvastam volna többet.

 

A személyes dolog pedig Michael szenvedése azon, hogy akkor most ő mennyire ártott Hannának, és hogy Hanna mennyire ártott neki. Valahol ez az elején érthető volt, mikor Hanna lelépett egy szó nélkül, de ahogy előrehaladt a történet, folyton csak azt éreztem, hogy önmagát ismétli. Jó, én megértem, hogy szenved és nem tud elszakadni Hannától meg minden, csak ez valahogy már untatott. Ja, meg még ott volt a dilemma azon, hogy szóljon-e a bíróságnak, hogy Hanna nem tud írni és olvasni, amiben szerintem jól tette, hogy végül nem szólt. Nem mintha az én igazságérzetem nem azt diktálná, hogy ne ítéljenek el valakit valami miatt, amit nem követhetett el, de ez a rész Az ajtót idézte fel bennem Szabó Magdától, mikor az írónő belemegy, hogy törjék rá az ajtót Emerencre, és tudom, hogy meg kellett tenni, de mégsem lett annak sem pozitív vége. Szóval csak érdekelt, hogy mi lesz, ha ebben az könyvben az ellenkezője történik.

Kicsit bánt, hogy túl sok pozitívumot nem írtam erről a könyvről. Pedig annyira azért nem rossz, csak engem nem tudott megfogni. Tetszett például, mikor Michael az elején beteg volt, és sokáig otthon kellett maradnia, és hogy ezt az író is kiemelte, hogy a gyermekkori hosszú betegség különleges hangulatú időszak az ember életében. Szeretek ilyenekről olvasni, még most is emlékszem, hogy az Iskola a határonban az a rész volt a kedvencem, mikor az egyik fiú a gyengélkedőre került, és imádott ott lenni. Gimi óta elég lógós voltam, de szerettem, mikor otthon maradhattam, mert beteg voltam. Még ha betegnek lenni szar is. Mikor reggel felkeltem már sütött a nap, de közben nagy hó volt. Egész nap pizsamában fekhettem az ágyban, emlékszem a gyógyszerek ízére, és a vikvaporup szagára a mellkasomon. A meleg kakaóra, és az érzésre, hogy milyen jó, hogy otthon lehetek, mikor a többiek a suliban ülnek. Szóval bárcsak Bernhard Schlink is többet írt volna erről. Annyira próbálok még írni valamit, hogy miért jó ez a könyv, de ahogy belekezdek, a vége mégis mindig rossz lesz. Hannában például van valami erő meg lendületesség, ami valamilyen szinten szimpatikussá teszi. Az is jó, mikor elmennek biciklitúrára. Meg maga az, hogy kialakítanak egy kapcsolatot, ami titkos és csak az övék. Ez valahogy annyira meghitt. Csak valahogy végig ott van benne az elkerülhetetlen, hogy ez úgysem lehet így örökké. Pedig bárcsak lehetne.

Paul Auster: New York trilógia

Ez a könyv totálisan megkérdőjelezi azt, hogy normális vagyok-e. Igazából utánanézhetnék, de én annyira lusta vagyok, hogy inkább élek abban a tudatban, hogy lehet valahol elvesztettem a fonalat, mint hogy végig kelljen rágnom újra egy könyvet néhány szövegtöredékért, amit amúgy éppen nem lenne kedvem újraolvasni.

5 perccel később: Elkezdtem írni ezt a blogbejegyzést, és ahogy ezt a fenti bekezdést visszaolvastam, egyrészt arra gondoltam, hogy ha ezt más látja, tényleg azt hiszi, hogy kattant vagyok, mert annyira zavaros, másrészt viszont megvilágosodtam. Eszembe jutott! Szóval a lényeg, hogy elkezdtem olvasni a New York trilógiát, aminek az első része az Üvegváros. És iszonyatosan ismerős volt, de tényleg, mintha már olvastam volna korábban. És nem úgy értem, hogy hasonló volt a sztori valami máshoz, amivel már találkoztam, vagy emlékeztetett a hangulata valamire. Konkrétan úgy éreztem, hogy ez most egy újraolvasás. Különösen durva volt, hogy előre tudtam, hogy az esernyőt fogja felhozni példaként a szavak jelentésvesztésével kapcsolatban. Szóval akkor most vagy ilyen jövőlátónak gondoltam magam, ami király, mert hülyére kereshetem magam az asztro tévén, vagy annyira durván kihagy az agyam, hogy elfelejtettem, hogy olvastam egy könyvet.

Amíg nem tudtam mi van, addig két dologra gyanakodtam. Egyrészt arra, hogy korábban olvastam Az orákulum éjszakáját, és hogy lehet abban is benne vannak ugyanezek a dolgok. Nem emlékszem már annak a könyvnek a történetére 100%-osan, de arra pl. igen, hogy abban is van ilyen kedves vonzódás jegyzetfüzetekhez, ami a New York Trilógiában is, és akkor gondoltam, hátha Auster ott is benyomta az esernyőt, és ez is ilyen ismétlődő motívum. Másrészt, egyszer régen megvettem valakinek ajándékba a New York Trilogy-t angolul, és arra gondoltam, hogy lehet, hogy mielőtt odaadtam, beleolvastam, és talán eljutottam eddig a részig. Szóval ezekkel nyugtattam magam, hogy nincsenek természetfeletti képességeim, de igazából egyiket sem hittem el nagyon. És most végre beugrott. Olvastam a képregényt!! Onnan volt annyira ismerős az egész. Meg a rajzok a könyvben, arról hogy milyen alakzatban járja be az utcákat Stillman. Most annyira boldog vagyok, komolyan. És most, hogy emlékszem, már arra is emlékszem, hogy klassz volt az a képregény.

Szóval az Üvegvárost úgy olvastam el, hogy volt már némi előzetes képem az egészről, már akkor éreztem a könyv hangulatát, mikor először a kezembe vettem. A három történet gyakorlatilag ugyanaz, csak eleinte valahogy nagyon nehezen akarta befogadni realista agyam, hogy akkor most mi hogy van, pedig Marqueznél zokszó nélkül elfogadom a szellemeket meg a csodákat. Világosan akartam átlátni az egészet, de aztán rájöttem, hogy semmi értelme, nem kell ezt részenként elemezni, hogy mi hogy történt, a lényege úgyis maga a mondanivaló, amit Auster úgy tudott a legjobban megfogalmazni, hogy háromféleképpen írta meg ugyanazt a történetet. Ha végiggondolom, akkor az Üvegváros a kedvencem, aztán jön A bezárt szoba, és végül a Kísértetek. Azért az Üvegváros a kedvencem, mert az tudta – bár lehet csak azért, mert az az első – megteremteni a legerősebb atmoszférát. A bezárt szoba is tetszett, de ezt valamennyire már csak kiegészítésként érzékeltem a másik kettő után. A Kísértetekkel sincs semmi baj, csak én nem szeretem, hogyha ennyire személytelenül vannak leírva a dolgok, nekem valahogy túl rideg volt az egész, olyan levegőtlen, mintha be lennék zárva egy kis szobába, ahol egyre kevesebb az oxigén és nem tudok kijönni. Nem a nevekre gondolok elsősorban, a Kutyaszorítóbant is szerettem. De mikor Black végre kilépett a lakásból, és elindult a boltba a frissen esett hóban, Brown pedig követte, az ilyen óriási fellélegzés volt, mintha felszabadultam volna valami nagy nyomás alól. Végre kaptam levegőt.

Viszont azok a motívumok, amik végigkísérik az egész könyvet, azok nagyon is személyesek, és ezért nagyon tetszenek. A jegyzetfüzetek, a koplalás, az újra és újra különböző szerepekben feltűnő alakok, a főszereplő halogatása, hogy felhívja a szerelmét. Ez csak most jutott eszembe, hogy Holden sem hívta fel soha Jane Gallaghert. Szóval tetszik, hogy ezek a dolgok többször szerepelnek, mert közelebb hozzák az írót. Ijesztő az, ahogy Auster leírja a megfigyelések történetét. Nekem a legfurább az volt, hogy a megfigyelők csapot-papot hátrahagyva, gondolkodás nélkül döntöttek az addigi életük feladásáról. Igazából nem is volt kérdés, hogy megteszik-e. Minden korábbi dolog, ami történt, mintha nem is számított volna többé, csak a megfigyelés volt az, ami fontos. Megfigyelni és megfigyelve lenni, az önazonosság totális összezavarodása, és valami durva kiégés. Mintha nem is érdekelné a szereplőt, hogy ez történik, csak sodródik az árral. Ezekbe rossz érzés belegondolni, de fura, hogy mégis jó olvasni.

 Párhuzamosan ezzel elkezdtem olvasni a Moby Dick-et, és nem is tudtam, hogy a New York Trilógiában majd csomó utalás lesz rá. De tetszett a Don Quiotéról szóló elemezgetés is, szeretem mikor regényekben ilyen tök hosszú kitérők vannak, ahol mondjuk csak két szereplő beszélget valamiről. Mikor történet van a történetben, valami, ami önmagában is érdekes, a könyvtől függetlenül is. New York egészen egyedi ebben a trilógiában, és nagyon illik a cím is a könyvhöz. Olyan, mintha New York is egy külön szereplő lenne. Olyan mintha fiktív helyszín lenne, ahová a fiktív szereplők úgy vannak behelyezve, mint játékbábuk, akiket Auster kedve szerint rakosgat. New York valami nagy mesebeli képződmény, azokkal a hatalmas, szédítő felhőkarcolókkal, amelyek között akár el is tévedhet az ember, mint egy labirintusban. Az író eléri, hogy olvasója is felülről nézze a várost, a levegőből, ahonnan az épületek blokkjai csak kétdimenziós négyzetek és téglalapok, és amelyek között a szereplői hangyányi pontokként bolyonganak. Ez leginkább az Üvegvárosra igaz, ami új világot teremt, és ha valamitől jó egy könyv, hát akkor ez pont az. Utólag visszagondolva Murakami is meríthetett ebből a regényből, mikor a Világvége és a keményre főtt csodaországot írta. Abban van hasonló hangulat, de mivel az Japánba van helyezve, és japán írótól származik, egészen más, de valahogy mégis nagyon hasonló. Abban is úgy van ábrázolva a nagyváros, mint valami átláthatatlan dzsungel, mint egy önálló entitás. Olyan mint mikor azt mondjuk, országok tesznek valamit, pedig országok nem tesznek semmit, maximum az aktuális vezetőik tesznek dolgokat. New Yorknak is külön szerepe van ebben a regényben, és ez valami egészen egyedi szerep, nem csak egy szimpla helyszín. Ja, és Jonathan Ames tuti olvasta ezt a könyvet, mielőtt kitalálta a Bored to Death-t.