Úgy tűnik, akkor még nem álltam készen arra, hogy befogadjak egy ilyen történetet, és szerencsére nem is tudtam, hogy mi a film alapja. És lehet nem is olvastam volna el soha Az ellenállás melankóliáját, ha valaki nem teszi bele a táskámba. Van egy olyan szuperképességem - amiben valójában nem hiszek, de általában mégis működik -, hogy a dolgokról idővel kiderül, hogy valóban olyanok, amilyennek első látásra vagy hallásra ítéltem őket. Ez sajnos emberek esetében is működik, és eddig csak egy konkrét kivételre emlékszem, mikor nagyon mellétaláltam első benyomásra.
Itt mondjuk nem ugyanez volt a helyzet, mivel valójában személyes benyomásom nem is lehetett, hiszen korábban nem olvastam még Krasznahorkait, maximum előítéletem. Az előítélet meg elég undorító dolog, főleg ha totál alaptalan, és nem is szoktam vele élni. Mégis, hogyha korábban meghallottam Krasznahorkai nevét, és összekapcsoltam Tarr Béláéval, akkor nem támadt bennem óriási vágy, hogy elolvassam a könyveit. Oldalhosszúságú mondatok, kacifántos fogalmazás, durva témák. Tarr Béla, csak könyvben. Nem azt mondom, hogy Tarr Béla szar lenne, de azért az ő filmjeit könyv formában elképzelni elég rémisztő volt. Abszolút sznob olvasmánynak gondoltam, ami filozófia szakos lányok, és magukat rendkívüli értelmiséginek képzelő felső középosztálybeli 40-es férfiak kedvence lehet. De aztán azt mondta valaki, aki majdnem mindent ugyanúgy lát a világon, mint én,hogy ez az egyik legjobb könyv valaha, és betette a táskámba. Én meg elolvastam.
Borzasztó erős hangulatot tudott teremteni, a Franny és Zooey jutott eszembe, mikor a fürdőszobában beszélgetnek, és ahogy olvasod szinte érzed a párás levegőt, és mintha valóban meg tudnád érinteni a bepárásodott tükröt. Csak Az ellenállás melankóliájában ez a hangulat végig kényelmetlen és vészjósló, és valahogy pont emiatt rabul ejtő. Egy alföldi kisváros nyomorában nagyobb feszültséget tud teremteni, mint ponyvákat író horror szerzők összes műve együtt véve. Valahogy az egészben van valami undorító, olyan mint a Szibériában magukat krokodillal tönkretevőkről készült videók. Totális kilátástalanság, folyamatos nyomottság, kellemetlen érzés és csontig hatoló hideg. Mintha csak a fogorvosi székben ülnék a tudattal, hogy most már nem tudom elkerülni hogy a fém a fogamba fúródjon. Olyan kicsit ezt a könyvet olvasni, mint mikor a 19. században elmentek az emberek megnézni az Elefántembert, látni valami szokatlant, ijesztőt és visszataszítót. De ugyanúgy, ahogy ők látni akarták a torz embert, én ugyanúgy vágytam rá, hogy továbbolvashassam ezt a könyvet minden alkalommal, mikor be kellett csuknom.
A leírások totálisan lenyűgözőek, főleg megint Pflaumné lakásáról. A émelyítő giccsbe való bezárkózás, ami magában hordozza a magányosság fájdalmát, és a lemondást, minden új dolog elutasítását. Aztán Eszterné lakása ennek a totális kontrasztja, a maga ürességével, az állatias szexszel és az éjszaka feltűnő egerek szimatolásával.
A két legemberibb szereplő számomra Valuska és Eszter. Egyikükre a kezdetektől őrültként tekintenek a városiak, míg a könyv végére másikuk is hasonló sorsra jut. A kettejük közötti fura, de mégis belsőséges kapcsolat a legmélyebb emberi érzés, ami megjelenik a könyvben, így az ő bukásukat előre sejteni lehet. Szomorú olvasni Eszter Valuskára való kétségbeesett várakozását, és látni Valuska elkerülhetetlen belesodródását az önálló identitássá fejlődött tömegbe. Felkavaró az a naplótöredék, amelyet Valuska olvas, egy család reménytelen harcáról, az őket üldözők saját identitásának feladásáról, és a korábban természetesnek számító erkölcsi normák teljes megszűnéséről.
Az események elcsendesedése után megint mesteri a diadalittas Eszterné pöffeszkedésének leírása, ahogy Pflaumné befőttjét majszolja a maximális elégedettség bódító állapotában. És elszomorító Eszter és Valuska háttérbe szorulása, akik a nagy vesztesei a lezajlott történéseknek. Hiába sikerült túlélniük, és hiába látta Eszter a várost már a szokatlan események előtt is az összeomlás állapotában, most mégis jó lenne visszatérni ahhoz a mozdulatlansághoz. Ahhoz a vákuumszerű állapothoz, ami elutasítja a kinti világot. Elég lenne, ha Valuska minden délben bekopogna az aznapi ebéddel.
Krasznahorkai László azt mondja, hogy mindig is hitt benne, hogy létezik ez a tömeg, és az hogy nem jön létre, az valójában csak az esetlegesség műve. És ezzel belém félelmet ültet, mert látni enged egy olyan valóságot, amelynek a lehetőségével nem merek számolni. Hogy a gondosan felépített világomat romba döntheti a kontrollálhatatlan erőszak, hogy ez sem csak elmélet, hanem valóság lehet. Az emberekben él az a lehetőség, hogy a tagjaivá váljanak egy olyan csoportnak, amit már nem lehet irányítani. Valamiféle szembeszegülés ez minden társadalmi és etikai renddel, és nem is kell hozzá feltétlenül valami egyértelmű összetartó eszme. Ott volt ugyan a Herceg, mint egészen szürreális elem, és kiderül hogy valamiképpen ő járult hozzá az események alakulásához, de mikor a tömeg betör a mosógép üzletbe vagy a kórházba, érezhetővé válik, már nem csak burkoltan, hogy valójában ők sem tudják, hogy mit és miért tesznek. Nem is ők teszik, mivel elvesztették már önmagukat, maga a tömeg teszi. Az utolsó, lezáró rész megint egészen váratlan volt, tudományos és biológiai kifejezések kereszteződése Krasznahorkai stílusával. Az ésszel felfoghatatlan elmúlás, és a semmivé válása valaminek, ami valaha oly valóságos és élő volt.
Annyi minden van ebben a könyvben, és én ezeknek csak a töredékéről írtam, mert ha mindent kommentálnék, abból kijönne legalább egy hasonló kötetnyi gondolat. Egyszerre iszonyodom ettől a könyvtől, és rajongok érte. Olyan kivételes mélységeket üt meg, mint nagyon kevés másik. Örülök, hogy rám talált, és most már örökre a részemmé vált.
