2011. augusztus 2., kedd

F. Scott Fitzgerald: Az éj szelíd trónján

Ez a könyv annyira finom, már a címe is az. Ahogy a kezemben tartom, pehelykönnyű, ahogy olvasom, pasztelszínek játszanak előttem, nyári forróságban. Ez a könyv olyan, mint a Beach House.
Ez volt az első könyvem Fitzgeraldtól, a Nagy Gatsby megvan angolul, de túl sok mindent nem értettem, belőle ezért félretettem, hogy inkább majd elolvasom magyarul. Már most úgy gondolom, hogy ilyen írónak születni kell, a büdös életben nem lehet megtanulni így írni, ennyire szépen. Minden mondatból valami visszafogott lágyság érződik. A Vágy és vezeklésben volt ilyen forró nyár, de az 30-as évek volt, ez meg 20-as, és a különbséget tényleg lehet érezni. Az elemzésekben azt írják, hogy elkerülhetetlennek tűnt a Nicole és Dick válása, de nekem fogalmam sem volt mi fog történni, kicsit durvának is éreztem a végén a szakítást. Túl hirtelennek, úgy váltak el egymástól, mint két ismeretlen ember, és ez kicsit rosszul is esett. Rosemaryt nem kedveltem meg különösebben, az anyját meg még inkább nem kedvelhettem, egyszerűen nem értettem miért neveli kurvának egy anya a lányát. Bár Rosemarynek tök sok szerepe volt a könyvben, számomra ő ennek ellenére is csak mellékes volt, igazából nem is számított, ez a történet nem róla szólt.
Olyan sokáig süttették a hasukat a tengerparton, olyan jó helyekre jártak, azt hittem, ez mindig így lesz. Tudom, hogy az egész életük csak kártyavárként volt felépítve, de miért nem maradt úgy örökre? Már kezdek elgondolkozni saját magamon, hogy miért szeretném azt, hogy ne történjen semmi nagy dolog a könyvekben. Mások pont ezt szeretik, ha izgalom van meg feszültség, nekem meg a kedvenceim között két olyan könyv is van, amikben két tinédzser fiú csak elmondja, hogy mik történnek velük. Se gyilkosság, se vad szingli partik, se a világ megmentése, csak annyi, hogy mi volt a suliban vagy a vonaton. És mégis ezek a legjobb könyvek a világon. De azért Az éj szelid trónján is baromi király, majdnem a kedvencem.

covers


Nekem a borítók nagyon fontosak, nem annyira fontosak, mint maguk a mondatok a könyvekben, de hozzátartoznak az egészhez. Jó érzés elővenni vagy becsukni a könyvet úgy, hogy ott egy szép borító. Nemrég olvastam egy könyvet aminek ocsmány volt a borítója, és annyira nem illett magához a könyvhöz. Vajon akik a borítót tervezik, olvassák egyáltalán a regényeket, vagy csak a cím alapján összedobnak valamit? Volt egy könyv, ahol tuti biztos vagyok benne, hogy ki se nyitotta az a valaki:
Amúgy az amerikai borító ilyen volt:
Nem tudom hogy a faszba lehet ennyire fantáziátlannak lenni, ha az ember ilyennel foglalkozik. Egy kibaszott Mikulás van a borítón, ráadásul egyáltalán nem is néz ki kedvesnek és még rénszarvasai sincsenek. Ez a könyv ilyen totál iróniával van megírva, nem a legjobb amit olvastam, de azért megérdemelne ez is egy normális borítót.
Amit még nagyon nem csípek, mikor a filmváltozatból vágnak ki egy képet, szigoróan ügyelve, hogy kurva bénán nézzen ki, mint például ez:
Komolyan mondom, ilyet néha cikinek érzek elővenni, csak az a tudat nyugatat meg, hogy tudom, hogy igazából jót olvasok. Miért nincs erre valami szabály, hogy könyvekkel csak azok foglalkozzanak, akik imádják őket? Ha csupa olyan ember dolgozna a könyvesboltokban, aki rajong a könyvekért, jó lenne látni, ahogy boldogok közöttük. De mondjuk egy ilyen borító: Iszonyúan gyönyörű, tudom, mert már fogtam a kezemben. Ajándékba vettem valakinek, aki valószínűleg soha nem fogja elolvasni, majd megszakadt a szívem, hogy nem tarthatom meg. Olvastam már más kiadásban, de az nem a sajátom volt, de elolvasnám többször is, ez meg olyan szép, hogy még ránézni vagy megérinteni is boldogság.
Soha nem értettem azokat az embereket, akik újságpapírba meg szar csomagolópapírokba burkolva hordják magukkal a könyveiket, annyira lehangoló. Egy könyvnek tér kell. Akik nem azért csinálják, mert szimplán idióták, azok valószínűleg így akarnak vigyázni a könyvekre. De miért? Ez olyan, mintha egész életemben csak gyűjteném a pénzem, aztán soha nem költeném el. Ha van egy könyvem, akkor azt használnom kell, életre van szüksége, forgatni kell, lapozgatni, szagolgatni, táskába rakosgatni, rásírni, vagy leenni kecsappal. Attól a könyv nem lesz rosszabb. Minek tartogatni, mikor most van itt és épp most olvassa valaki? A könyveknek nem kell steril környezet, élet kell nekik, és ha élnek, akkor mi sem csak szimpla betűhalmozó zombik leszünk, akik rászoknak, hogy tartsanak valamit a kezükben, és ne kelljen a másikra nézni a metrón, hanem bekerülünk a történetekbe, és ez az egyik legjobb dolog, ami valaha történt velem.
Ezek meg mondjuk baromi jók, kár hogy nem én találtam ki.