Bernhard Schlink: A felolvasó

Olyan nagyon soha nem terveztem elolvasni ezt a könyvet, de már ott volt egy ideje az ebookomon, és nemrég hirtelen felindulásból belekezdtem. Voltak előítéleteim vele kapcsolatban, mint általában minden könyvvel, ami az én elképzeléseim szerint túl van sztárolva. Főleg, hogy csináltak belőle egy filmet is. Így sok ember, főleg nő, gondolom rögtön ugrott is erre a könyvre, Kate Winslettel a borítón, és orgazmus közeli állapotba került a rendkívül magasröptű szépirodalmi élmény hatására. Meg eleve, ha már láttam a filmet, akkor általában elmegy a kedvem attól, hogy elolvassam a könyvet, mert valahogy úgy érzem ellopták tőlem az első benyomás lehetőségét. Mondjuk, ha egy könyv alapból érdekel, akkor nem is nézem meg előtte semmiképp a filmet, csak hát ez a könyv ezek szerint nem érdekelt annyira.

 Mikor néha olvasok ilyen regényeket, amelyekről azt gondolom, hogy nem igazán nekem íródtak, sokszor olyan kidolgozatlannak tűnnek. Szeretem a szerteágazó történeteket, és a nagy részletességet, meg a terjengős leírásokat. Nem annyira szimpi nekem, mikor egy dolog ki van emelve, a többi történés meg csak úgy oda van dobva. Mintha azt mondaná az író, hogy ez tökmindegy, nem volt már kedvem kitalálni. Ebben a regényben is így van. Bár igazából én még Michael Hannával való kapcsolatát sem érzem elég kidolgozatlannak, de az meg már végképp hiányérzetet kelt bennem, mikor pár oldalon odadobja az író, hogy és aztán egyetemre ment, feleségül vett egy nőt és lett egy gyereke… Aztán pár semmitmondó mondat az életükről, amire rá lehet fogni, hogy valamit mégiscsak írt róla. Nemrég elolvastam A lepkegyűjtőt John Fowlestól, és az is ilyen volt. Arról szól, hogy egy ember lepkéket gyűjt, aztán elrabol egy csajt, és úgy tartja bezárva, mint a lepkéit a fiókban. És valahogy hiányzott a leírása annak, hogy hogy fogja be a lepkéket, meg egyáltalán mi megy végbe az agyában. Mondjuk abban legalább a csaj szimpi volt, akit elrabolt.

Három fő gondolatra épül a könyv, amiből kettő társadalmi, egy pedig személyes jellegű. Az első dolog szerintem rögtön egy óriási nyúlás. Vagyis, hogy mennyire vonhatók felelősségre a koncentrációs táborok dolgozói, őrök és felügyelők, mikor ők csak parancsot teljesítettek? És hogy volt-e egyáltalán választásuk? Klassz kis gondolat, csak Robert Merle ugyanezt már megírta pár évtizeddel korábban, csak sokkal jobban, a Mesterségem a halálban. Bernhard Schlink Hanna száján keresztül konkrétan a képünkbe nyomja a kérdést, Merle könyve azonban csak felébreszti a gondolatot, amit aztán nekünk magunknak kell továbbfűzni. Sokkal elegánsabb és szebb megoldás.

A második dolog a vívódás, a kollektív felelősség kérdése. Vagyis hogy a következő generációnak van-e felhatalmazása arra, hogy elítélje szüleit, mert nem tettek semmit. Bűnnek számít-e az is, ha csak eltűrjük emberek elhurcolását és meggyilkolását, anélkül, hogy bármit is tennénk? Ez valamivel érdekesebb, meg valahol szimpatikus az, ahová a főszereplő a könyv végére eljut ebben a kérdésben, erről szívesen olvastam volna többet.

 

A személyes dolog pedig Michael szenvedése azon, hogy akkor most ő mennyire ártott Hannának, és hogy Hanna mennyire ártott neki. Valahol ez az elején érthető volt, mikor Hanna lelépett egy szó nélkül, de ahogy előrehaladt a történet, folyton csak azt éreztem, hogy önmagát ismétli. Jó, én megértem, hogy szenved és nem tud elszakadni Hannától meg minden, csak ez valahogy már untatott. Ja, meg még ott volt a dilemma azon, hogy szóljon-e a bíróságnak, hogy Hanna nem tud írni és olvasni, amiben szerintem jól tette, hogy végül nem szólt. Nem mintha az én igazságérzetem nem azt diktálná, hogy ne ítéljenek el valakit valami miatt, amit nem követhetett el, de ez a rész Az ajtót idézte fel bennem Szabó Magdától, mikor az írónő belemegy, hogy törjék rá az ajtót Emerencre, és tudom, hogy meg kellett tenni, de mégsem lett annak sem pozitív vége. Szóval csak érdekelt, hogy mi lesz, ha ebben az könyvben az ellenkezője történik.

Kicsit bánt, hogy túl sok pozitívumot nem írtam erről a könyvről. Pedig annyira azért nem rossz, csak engem nem tudott megfogni. Tetszett például, mikor Michael az elején beteg volt, és sokáig otthon kellett maradnia, és hogy ezt az író is kiemelte, hogy a gyermekkori hosszú betegség különleges hangulatú időszak az ember életében. Szeretek ilyenekről olvasni, még most is emlékszem, hogy az Iskola a határonban az a rész volt a kedvencem, mikor az egyik fiú a gyengélkedőre került, és imádott ott lenni. Gimi óta elég lógós voltam, de szerettem, mikor otthon maradhattam, mert beteg voltam. Még ha betegnek lenni szar is. Mikor reggel felkeltem már sütött a nap, de közben nagy hó volt. Egész nap pizsamában fekhettem az ágyban, emlékszem a gyógyszerek ízére, és a vikvaporup szagára a mellkasomon. A meleg kakaóra, és az érzésre, hogy milyen jó, hogy otthon lehetek, mikor a többiek a suliban ülnek. Szóval bárcsak Bernhard Schlink is többet írt volna erről. Annyira próbálok még írni valamit, hogy miért jó ez a könyv, de ahogy belekezdek, a vége mégis mindig rossz lesz. Hannában például van valami erő meg lendületesség, ami valamilyen szinten szimpatikussá teszi. Az is jó, mikor elmennek biciklitúrára. Meg maga az, hogy kialakítanak egy kapcsolatot, ami titkos és csak az övék. Ez valahogy annyira meghitt. Csak valahogy végig ott van benne az elkerülhetetlen, hogy ez úgysem lehet így örökké. Pedig bárcsak lehetne.

Paul Auster: New York trilógia

Ez a könyv totálisan megkérdőjelezi azt, hogy normális vagyok-e. Igazából utánanézhetnék, de én annyira lusta vagyok, hogy inkább élek abban a tudatban, hogy lehet valahol elvesztettem a fonalat, mint hogy végig kelljen rágnom újra egy könyvet néhány szövegtöredékért, amit amúgy éppen nem lenne kedvem újraolvasni.

5 perccel később: Elkezdtem írni ezt a blogbejegyzést, és ahogy ezt a fenti bekezdést visszaolvastam, egyrészt arra gondoltam, hogy ha ezt más látja, tényleg azt hiszi, hogy kattant vagyok, mert annyira zavaros, másrészt viszont megvilágosodtam. Eszembe jutott! Szóval a lényeg, hogy elkezdtem olvasni a New York trilógiát, aminek az első része az Üvegváros. És iszonyatosan ismerős volt, de tényleg, mintha már olvastam volna korábban. És nem úgy értem, hogy hasonló volt a sztori valami máshoz, amivel már találkoztam, vagy emlékeztetett a hangulata valamire. Konkrétan úgy éreztem, hogy ez most egy újraolvasás. Különösen durva volt, hogy előre tudtam, hogy az esernyőt fogja felhozni példaként a szavak jelentésvesztésével kapcsolatban. Szóval akkor most vagy ilyen jövőlátónak gondoltam magam, ami király, mert hülyére kereshetem magam az asztro tévén, vagy annyira durván kihagy az agyam, hogy elfelejtettem, hogy olvastam egy könyvet.

Amíg nem tudtam mi van, addig két dologra gyanakodtam. Egyrészt arra, hogy korábban olvastam Az orákulum éjszakáját, és hogy lehet abban is benne vannak ugyanezek a dolgok. Nem emlékszem már annak a könyvnek a történetére 100%-osan, de arra pl. igen, hogy abban is van ilyen kedves vonzódás jegyzetfüzetekhez, ami a New York Trilógiában is, és akkor gondoltam, hátha Auster ott is benyomta az esernyőt, és ez is ilyen ismétlődő motívum. Másrészt, egyszer régen megvettem valakinek ajándékba a New York Trilogy-t angolul, és arra gondoltam, hogy lehet, hogy mielőtt odaadtam, beleolvastam, és talán eljutottam eddig a részig. Szóval ezekkel nyugtattam magam, hogy nincsenek természetfeletti képességeim, de igazából egyiket sem hittem el nagyon. És most végre beugrott. Olvastam a képregényt!! Onnan volt annyira ismerős az egész. Meg a rajzok a könyvben, arról hogy milyen alakzatban járja be az utcákat Stillman. Most annyira boldog vagyok, komolyan. És most, hogy emlékszem, már arra is emlékszem, hogy klassz volt az a képregény.

Szóval az Üvegvárost úgy olvastam el, hogy volt már némi előzetes képem az egészről, már akkor éreztem a könyv hangulatát, mikor először a kezembe vettem. A három történet gyakorlatilag ugyanaz, csak eleinte valahogy nagyon nehezen akarta befogadni realista agyam, hogy akkor most mi hogy van, pedig Marqueznél zokszó nélkül elfogadom a szellemeket meg a csodákat. Világosan akartam átlátni az egészet, de aztán rájöttem, hogy semmi értelme, nem kell ezt részenként elemezni, hogy mi hogy történt, a lényege úgyis maga a mondanivaló, amit Auster úgy tudott a legjobban megfogalmazni, hogy háromféleképpen írta meg ugyanazt a történetet. Ha végiggondolom, akkor az Üvegváros a kedvencem, aztán jön A bezárt szoba, és végül a Kísértetek. Azért az Üvegváros a kedvencem, mert az tudta – bár lehet csak azért, mert az az első – megteremteni a legerősebb atmoszférát. A bezárt szoba is tetszett, de ezt valamennyire már csak kiegészítésként érzékeltem a másik kettő után. A Kísértetekkel sincs semmi baj, csak én nem szeretem, hogyha ennyire személytelenül vannak leírva a dolgok, nekem valahogy túl rideg volt az egész, olyan levegőtlen, mintha be lennék zárva egy kis szobába, ahol egyre kevesebb az oxigén és nem tudok kijönni. Nem a nevekre gondolok elsősorban, a Kutyaszorítóbant is szerettem. De mikor Black végre kilépett a lakásból, és elindult a boltba a frissen esett hóban, Brown pedig követte, az ilyen óriási fellélegzés volt, mintha felszabadultam volna valami nagy nyomás alól. Végre kaptam levegőt.

Viszont azok a motívumok, amik végigkísérik az egész könyvet, azok nagyon is személyesek, és ezért nagyon tetszenek. A jegyzetfüzetek, a koplalás, az újra és újra különböző szerepekben feltűnő alakok, a főszereplő halogatása, hogy felhívja a szerelmét. Ez csak most jutott eszembe, hogy Holden sem hívta fel soha Jane Gallaghert. Szóval tetszik, hogy ezek a dolgok többször szerepelnek, mert közelebb hozzák az írót. Ijesztő az, ahogy Auster leírja a megfigyelések történetét. Nekem a legfurább az volt, hogy a megfigyelők csapot-papot hátrahagyva, gondolkodás nélkül döntöttek az addigi életük feladásáról. Igazából nem is volt kérdés, hogy megteszik-e. Minden korábbi dolog, ami történt, mintha nem is számított volna többé, csak a megfigyelés volt az, ami fontos. Megfigyelni és megfigyelve lenni, az önazonosság totális összezavarodása, és valami durva kiégés. Mintha nem is érdekelné a szereplőt, hogy ez történik, csak sodródik az árral. Ezekbe rossz érzés belegondolni, de fura, hogy mégis jó olvasni.

 Párhuzamosan ezzel elkezdtem olvasni a Moby Dick-et, és nem is tudtam, hogy a New York Trilógiában majd csomó utalás lesz rá. De tetszett a Don Quiotéról szóló elemezgetés is, szeretem mikor regényekben ilyen tök hosszú kitérők vannak, ahol mondjuk csak két szereplő beszélget valamiről. Mikor történet van a történetben, valami, ami önmagában is érdekes, a könyvtől függetlenül is. New York egészen egyedi ebben a trilógiában, és nagyon illik a cím is a könyvhöz. Olyan, mintha New York is egy külön szereplő lenne. Olyan mintha fiktív helyszín lenne, ahová a fiktív szereplők úgy vannak behelyezve, mint játékbábuk, akiket Auster kedve szerint rakosgat. New York valami nagy mesebeli képződmény, azokkal a hatalmas, szédítő felhőkarcolókkal, amelyek között akár el is tévedhet az ember, mint egy labirintusban. Az író eléri, hogy olvasója is felülről nézze a várost, a levegőből, ahonnan az épületek blokkjai csak kétdimenziós négyzetek és téglalapok, és amelyek között a szereplői hangyányi pontokként bolyonganak. Ez leginkább az Üvegvárosra igaz, ami új világot teremt, és ha valamitől jó egy könyv, hát akkor ez pont az. Utólag visszagondolva Murakami is meríthetett ebből a regényből, mikor a Világvége és a keményre főtt csodaországot írta. Abban van hasonló hangulat, de mivel az Japánba van helyezve, és japán írótól származik, egészen más, de valahogy mégis nagyon hasonló. Abban is úgy van ábrázolva a nagyváros, mint valami átláthatatlan dzsungel, mint egy önálló entitás. Olyan mint mikor azt mondjuk, országok tesznek valamit, pedig országok nem tesznek semmit, maximum az aktuális vezetőik tesznek dolgokat. New Yorknak is külön szerepe van ebben a regényben, és ez valami egészen egyedi szerep, nem csak egy szimpla helyszín. Ja, és Jonathan Ames tuti olvasta ezt a könyvet, mielőtt kitalálta a Bored to Death-t.

Krasznahorkai László: Az ellenállás melankóliája

Olyan 16 éves koromban láttam a Werckmeister harmóniákat. Nem sokra emlékeztem belőle, csak a bálnára, meg arra a szörnyen hosszú jelenetre, mikor az embertömeg végtelennek tűnő percekig "menetel" az utcán, mint valami nagy, egybefüggő képződmény.

Úgy tűnik, akkor még nem álltam készen arra, hogy befogadjak egy ilyen történetet, és szerencsére nem is tudtam, hogy mi a film alapja. És lehet nem is olvastam volna el soha Az ellenállás melankóliáját, ha valaki nem teszi bele a táskámba. Van egy olyan szuperképességem - amiben valójában nem hiszek, de általában mégis működik -, hogy a dolgokról idővel kiderül, hogy valóban olyanok, amilyennek első látásra vagy hallásra ítéltem őket. Ez sajnos emberek esetében is működik, és eddig csak egy konkrét kivételre emlékszem, mikor nagyon mellétaláltam első benyomásra.

Itt mondjuk nem ugyanez volt a helyzet, mivel valójában személyes benyomásom nem is lehetett, hiszen korábban nem olvastam még Krasznahorkait, maximum előítéletem. Az előítélet meg elég undorító dolog, főleg ha totál alaptalan, és nem is szoktam vele élni. Mégis, hogyha korábban meghallottam Krasznahorkai nevét, és összekapcsoltam Tarr Béláéval, akkor nem támadt bennem óriási vágy, hogy elolvassam a könyveit. Oldalhosszúságú mondatok, kacifántos fogalmazás, durva témák. Tarr Béla, csak könyvben. Nem azt mondom, hogy Tarr Béla szar lenne, de azért az ő filmjeit könyv formában elképzelni elég rémisztő volt. Abszolút sznob olvasmánynak gondoltam, ami filozófia szakos lányok, és magukat rendkívüli értelmiséginek képzelő felső középosztálybeli 40-es férfiak kedvence lehet. De aztán azt mondta valaki, aki majdnem mindent ugyanúgy lát a világon, mint én,hogy ez az egyik legjobb könyv valaha, és betette a táskámba. Én meg elolvastam.

És kicsit bosszantó megint szembesülni azzal, hogy igaza volt. De jó is, hogy nem gondolja azt valami szarról, hogy jó. Szóval Az ellenállás melankóliája az egyik legjobb dolog, amit valaha olvastam. És ez már a legeslegelején eldőlt, az alföldi fagyban, Pflaumné személyes kis kálváriájával a vonaton. Egyszerűen annyira jó volt az eleje, hogy totál szerelmes lettem a mondatokba. És valahogy pár oldal után már kicsit sem zavart a barokkos fogalmazás.

Borzasztó erős hangulatot tudott teremteni, a Franny és Zooey jutott eszembe, mikor a fürdőszobában beszélgetnek, és ahogy olvasod szinte érzed a párás levegőt, és mintha valóban meg tudnád érinteni a bepárásodott tükröt. Csak Az ellenállás melankóliájában ez a hangulat végig kényelmetlen és vészjósló, és valahogy pont emiatt rabul ejtő. Egy alföldi kisváros nyomorában nagyobb feszültséget tud teremteni, mint ponyvákat író horror szerzők összes műve együtt véve. Valahogy az egészben van valami undorító, olyan mint a Szibériában magukat krokodillal tönkretevőkről készült videók. Totális kilátástalanság, folyamatos nyomottság, kellemetlen érzés és csontig hatoló hideg. Mintha csak a fogorvosi székben ülnék a tudattal, hogy most már nem tudom elkerülni hogy a fém a fogamba fúródjon. Olyan kicsit ezt a könyvet olvasni, mint mikor a 19. században elmentek az emberek megnézni az Elefántembert, látni valami szokatlant, ijesztőt és visszataszítót. De ugyanúgy, ahogy ők látni akarták a torz embert, én ugyanúgy vágytam rá, hogy továbbolvashassam ezt a könyvet minden alkalommal, mikor be kellett csuknom.

A leírások totálisan lenyűgözőek, főleg megint Pflaumné lakásáról. A émelyítő giccsbe való bezárkózás, ami magában hordozza a magányosság fájdalmát, és a lemondást, minden új dolog elutasítását. Aztán Eszterné lakása ennek a totális kontrasztja, a maga ürességével, az állatias szexszel és az éjszaka feltűnő egerek szimatolásával.

A két legemberibb szereplő számomra Valuska és Eszter. Egyikükre a kezdetektől őrültként tekintenek a városiak, míg a könyv végére másikuk is hasonló sorsra jut. A kettejük közötti fura, de mégis belsőséges kapcsolat a legmélyebb emberi érzés, ami megjelenik a könyvben, így az ő bukásukat előre sejteni lehet. Szomorú olvasni Eszter Valuskára való kétségbeesett várakozását, és látni Valuska elkerülhetetlen belesodródását az önálló identitássá fejlődött tömegbe. Felkavaró az a naplótöredék, amelyet Valuska olvas, egy család reménytelen harcáról, az őket üldözők saját identitásának feladásáról, és a korábban természetesnek számító erkölcsi normák teljes megszűnéséről.

Az események elcsendesedése után megint mesteri a diadalittas Eszterné pöffeszkedésének leírása, ahogy Pflaumné befőttjét majszolja a maximális elégedettség bódító állapotában. És elszomorító Eszter és Valuska háttérbe szorulása, akik a nagy vesztesei a lezajlott történéseknek. Hiába sikerült túlélniük, és hiába látta Eszter a várost már a szokatlan események előtt is az összeomlás állapotában, most mégis jó lenne visszatérni ahhoz a mozdulatlansághoz. Ahhoz a vákuumszerű állapothoz, ami elutasítja a kinti világot. Elég lenne, ha Valuska minden délben bekopogna az aznapi ebéddel.

Nemrég egy interjúra akadtam, melyet Krasznahorkai Lászlóval készítettek ennek a könyvnek, és a belőle készült filmnek a kapcsán. És nagyon rosszul esett olvasni az interjú készítőjének kérdéseit, aki mintha nem értette volna meg a könyv alapvető elemeit sem. Ő maga volt az a sztereotipikus alak, akit előzőleg a könyv elolvasása előtt felállítottam magamban, a művelt értelmiségi, aki Krasznahorkait olvas, mert az olyan fennkölt, és aki azért jár színházba, mert ez hozzátartozik a szerephez, amit felállított magának az életben. Furcsa belegondolni, hogy ez a regény létezik a világban, tárgyként kallódik a maga tökéletességében, és sokakhoz soha nem jut el. Vajon hányan olvashatták Magyarországon Az ellenállás melankóliáját? Felüdítő az egymásra találás könyv és olvasó között, és fájdalmas a felismerése annak, hogy ezen a parányi körön belül is van, aki egész másképp, nyilván szerintem rosszul értelmezi a könyv mondanivalóját. És ilyenkor újra jó érzés olvasni, hogy maga a szerző megvédi azt a képet, amit én felépítettem magamban a művéről. És megóv engem magamat is, mikor azt az érzést erősíti, mintha ezt a könyvet nekem írta volna, hogy a története és én egymásra találjunk, és adjon nekem valamit, amit előtte nem ismertem.

Krasznahorkai László azt mondja, hogy mindig is hitt benne, hogy létezik ez a tömeg, és az hogy nem jön létre, az valójában csak az esetlegesség műve. És ezzel belém félelmet ültet, mert látni enged egy olyan valóságot, amelynek a lehetőségével nem merek számolni. Hogy a gondosan felépített világomat romba döntheti a kontrollálhatatlan erőszak, hogy ez sem csak elmélet, hanem valóság lehet. Az emberekben él az a lehetőség, hogy a tagjaivá váljanak egy olyan csoportnak, amit már nem lehet irányítani. Valamiféle szembeszegülés ez minden társadalmi és etikai renddel, és nem is kell hozzá feltétlenül valami egyértelmű összetartó eszme. Ott volt ugyan a Herceg, mint egészen szürreális elem, és kiderül hogy valamiképpen ő járult hozzá az események alakulásához, de mikor a tömeg betör a mosógép üzletbe vagy a kórházba, érezhetővé válik, már nem csak burkoltan, hogy valójában ők sem tudják, hogy mit és miért tesznek. Nem is ők teszik, mivel elvesztették már önmagukat, maga a tömeg teszi. Az utolsó, lezáró rész megint egészen váratlan volt, tudományos és biológiai kifejezések kereszteződése Krasznahorkai stílusával. Az ésszel felfoghatatlan elmúlás, és a semmivé válása valaminek, ami valaha oly valóságos és élő volt.

Annyi minden van ebben a könyvben, és én ezeknek csak a töredékéről írtam, mert ha mindent kommentálnék, abból kijönne legalább egy hasonló kötetnyi gondolat. Egyszerre iszonyodom ettől a könyvtől, és rajongok érte. Olyan kivételes mélységeket üt meg, mint nagyon kevés másik. Örülök, hogy rám talált, és most már örökre a részemmé vált.

2013

Túl rég nem írtam, úgyhogy most csináltam egy aranyos kis képmontázst azoknak az íróknak a képeivel, akiket azóta olvastam, hogy magára hagytam a blogot. Becsszó 2013-ban többet fogok olvasni!