Jonathan Safran Foer: Rém hangosan és irtó közel

Szeptember 11. után egy kisfiú az apját keresi? Ha ennyi előzetes tudásom lett volna a könyvről, tuti nem veszem a kezembe, mert vagy a nyál folyik belőle, vagy a szenzáció-hajhászás. Szerencsére mégsem szeptember 11-ről szólt, hanem a kisfiúról.
A Minden vilángol-ról sokat hallottam már, az volt J.S. Foer első nagy sikere, de ennél nem lehet sokkal jobb. A Rém hangosan és irtó közel-ről azt mondta egy ismerősöm, hogy minimum az utóbbi 5 év legjobb könyve. És tényleg nagyon jó.
Olvastam mások véleményét, és sokan felbosszantottak, az ilyen üres gondolatokkal, hogy "rém szomorú és gyönyörű történet". Szerintem lehet én totál félreértelmeztem, mert nekem a legmeghatározóbb az volt, hogy Oscar mennyire jófej. Tényleg megvan benne az az iszonyú fájdalom, mikor elveszítünk valakit, akit a legjobban szerettünk, de ne ennyi maradjon már meg belőle. Mondjuk jó lenne látni azt is, hogy milyen volt Oscar, amikor még mellette volt az apja. De szerintem ugyanolyan, mint a könyvben.
Az is igaz, hogy kicsit Zabhegyezős, ami ugye a maximális klasszság szinonimája. Oscar még sokkal gyermekebb, mint Holden, de azért hasonlít rá mégis, mert valahogy önállósítja magát. Bennük az a borzasztó jó, hogy amellett, hogy nagyon érdekesek, azért ugyanazokat a dolgokat élik meg, mint mindenki más. De mások unalmasan meg bénán csinálnak mindent, ők viszont képesek a leghétköznapibb dolgot is a legszórakoztatóbbá tenni. Ez maga a klasszság.
Lehetne erőltetett az, hogy Oscar folyton feltalál dolgokat, de egyáltalán nem az, részben mert gyerek, részben meg mert annyira jól csinálja. Szeretem, hogy ilyen okos, meg hogy tisztán látja, hogy mik a fontos dolgok. Bár ez sok gyerekre igaz. Foer azt mondta, hogy Oscar az ő maga, úgyhogy rögtön bele is szerettem. Bár nyilván aki ilyeneket ír, az alapból csak jófej lehet. Ezt a könyvet nem egy gyerek írta, hanem csak valaki, aki nagyon jól érzi, hogy mennyire őszintén gondolkoznak a dedósok, és tud ő is újra az lenni. Az ilyen könyvek általában annyira ostobán vannak megírva, mert a béna írók nem tudják, milyen egy klassz gyerek. Erőltetett csínyeket találnak ki, meg a világ legszánalmasabb viccesnek szánt dolgait, aztán lesz belőle egy jó nagy szar, ami csak azoknak tetszik akik a Neveletlen hercegnő naplóján nőttek fel. De ők ezt úgy se fogják soha érteni. Nem értették Holden-t se, és hiába olvassák el ezt a könyvet, Oscar-t sem fogják érteni soha.
Ja, különben van egy másik szál a könyvben, ami nem volt rossz, de sokkal kevésbé érdekelt. A nagyszülők házasságáról szólt, tök érdekes volt meg minden, de Oscar annyira lázba hozott, hogy nem tudtam eléggé értékelni. A végén azért kicsit sok volt a szeptember 11., de hát ezt is le kellett írni. Na, az viszont feldühített, hogy a végén olyanokat mondott Oscar az anyjának, hogy majd normális lesz. Na ne már! Ennél normálisabb?
Imádtam, a "most bokán kéne rúgnom magam", meg a "mindjárt elbőgöm magam" részeket, azt hogy totális természetességgel ajánlotta fel egy középkorú nőnek, hogy megcsókolja, a barátságát Mr. Black-kel, meg mindent az egész lényét, a hülye leveleit, amik a legklasszabbak között lehetnek, amit valaha feladtak postán, azt hogy kávét kér, a két fura nevű barátját, azt hogy csak fehéret hord, a bébifigyelőzést a nagymamájával, de csak azt is ahogy ment az utcán. Közben azt gondoltam magamban: azta.

Ottlik Géza: Iskola a határon

Hát ezt baromi sokáig tartott kiolvasni. Az elején azt hittem, hogy soha nem is fogom, mert egyszerűen úgy tűnt, hogy szar. Najó, ez lehet kicsit erős, nem is szar, hanem csak nem nekem való, hanem mondjuk 13 éves fiúknak. Utána elkezdtem azt gondolni, hogy jó, de az azért megmaradt bennem, hogy ha 13 éves fiú lennék, tuti ez lenne a kedvenc könyvem, a Káma Szútra után.
Nem tetszett a csapongás. És nem önmaga miatt, hozzászoktam már más könyvekben az ilyesmihez. Azért nem tetszett, mert szerintem a csapongás volt az oka, hogy Ottlik sok szereplőnek nem tudott eléggé mély személyiséget adni. Szeredyről a vége felé egyre több dolgot lehetett megtudni, de úgy éreztem, csomó mindent csak átugrottunk, ami fontos lett volna. A barátságok nagyon klasszak. És nem volt kifejtve, hogy pl. Benedek meg Szeredy hogyan lettek végül igazi barátok, hanem egyszer csak azok voltak.

Lehet az volt a baj, hogy tőlem iszonyúan távol áll mindenféle katonáskodás. Persze, nem vagyok hülye, megértem, hogy alkalmazkodni kell, és egy közösségben kialakulnak szabályok, amelyek nem csak hogy íratlanok, hanem még elméletben sem nagyon léteznek, csak mindenki úgy érzi, mikor kell, hogy mégis vannak. Volt az a srác, aki beárulta Merényiéket, és akkor végül is a többiek ezt felfoghatták volna valamiféle felszabadulásként is, de mégis árulásként kezelték. Biztos én is így éreztem volna. De hogyha megpróbálok elvonatkoztatni, akkor mégis felmerül bennem, hogy seggfejeket minek kell tisztelni meg ilyenek? De ez bennem csak a katonás rend végtelen elutasítása miatt merül fel.
A kedvencem egyértelműen Medve volt. Ő az, aki nem kövér, csak puha. Puhának lenni szerintem a legjobb halmazállapot. És valahogy a legelső lapoktól kezdve t. petire asszociáltam róla, aki az osztálytársam volt, és alsóban szerelmes volt belém. Vízlepergető haja van, talán Medvének is.
Basszus, az volt a kedvenc részem, mikor Medve a kórházban volt. Az annyira klassz volt, végig mosolyogtam annál a résznél. Ha én ebbe a suliba jártam volna, tuti folyton eltörtem volna valamimet, hogy ott lehessek.

Haruki Murakami: Világvége és a keményre főtt csodaország

Túl vagyok az első murakamimon. Baromi sokat hallottam már róla, mindenki el volt ájulva tőle. Ennek a könyvének a borítójára az volt írva, hogy ez az olvasók és a kritikusok szerint is a legjobb műve. De én valahogy úgy vagyok vele, hogy értékelem az erőfeszítést, de a kedvencem nem lesz.
A Norvég erdőt szívesebben olvastam volna elsőre, abból most lesz film is, és állítólag tökjó, de most ez akadt az utamba. A Világvége blabla az elején nagyon nem tetszett. Maga a stílus se, meg a tartalom se. A főszereplő nem szereti a kövér nőket, meg ahogy mások esznek? Tőrt döfött a szívembe. Mondjuk kicsit ellágyultam mikor kiderült, hogy főzni azért szeret, csak enni nem. Az meg már egyenesen szívmelengető volt, mikor összejött egy csajjal, akinek gyomortágulata vagy mije van, és ha egyfolytában eszik, akkor sincs tele soha.
Amiről utána több helyen olvastam, hogy másoknak zavaró volt, hogy nincsenek nevek a könyvben, az nekem fel se tűnt. De most komolyan, végigolvastam úgy, hogy tényleg észre se vettem. Két síkon fut a mese, és az elejétől próbáltam kitalálni, hol fognak összeérni. Több teóriám is volt, és végül az egyik bejött. A világvégén játszódó részek először elég uncsinak tűntek, főleg a másik szál mellett, ami elég kalandosan alakult. De utána az is elkezdett érdekelni. Kicsit tartottam tőle, hogy majd óriási happy end lesz a végén, de igazából ez csak visszafogott félelem volt, mert ebben a könyvben végig jelen volt valami egysíkúság. De most ezt nem rossz értelemben írom. Nem egy kibaszott Veronika meg akar halni, azt végig lehetett érezni. Nem akart "elmenni" a főszereplő, főleg a végén, és egy része a világvégén is küzdött, hogy ne maradjon ott, de mégis érezni lehetett, hogy ez végül hová fog vezetni. Akármilyen béna is volt az élet a világvégén, mégis úgy tűnt végig, hogy boldog ott a srác.
A történet amúgy tényleg olyan, mint egy mese. A főszereplő úgy van beállítva, mint a legátlagosabb japán ember, de mégis van amiben különleges. A többiek meg mind azok, mármint furák. Attól volt még jó a könyv, hogy minden sejtelmessége meg meseszerűsége ellenére a főszereplő baromi realista, és nekem ez nagyon tetszett. Tetszettek a dolgok, amikkel körülveszi magát, meg az, ahogy hozzáállt a helyzethez, hogy már csak néhány órája van hátra a normális életéből. Az irodalmi utalásokat is értékelem, bár néhány helyen kicsit erőltetettnek tűntek, de azért klassz, hogy egy japán könyvben Turgenyevet is megemlítik.
Szeretnék majd még olvasni Murakami-t, mert az, hogy ezzel milyen gyorsan haladtam, és hogy a nevek hiánya fel sem tűnt, azt mutatja, hogy azért nagyon is tetszett. Múlt héten fejeztem be, és néha most is eszembe jut, hogy előkapom és folytatom, aztán rájövök, hogy basszus, már kiolvastam.

Isabel Allende: Lelkem, Inés

Sokáig volt úgy, hogy szinte csak férfiaktól olvastam könyveket. Nem azért, mert úgy gondoltam, a nők nem tudnak olyan jó írni, csak egyszerűen úgy alakult. Mostanában viszont egyre többet olvasok nőktől. És talán a legjobb szerző, akire rátaláltam, az Isabel Allende. Nekem nagy kedvencem Marquez, és Allende maga Marquez, csak nőben. Ő is ilyen mágikus realista író, így szokták nevezni, vagyis csodás dolgok történnek a regényeikben, egészen hétköznapi módon, mintha az bármikor tényleg megtörténhetne.
A Kísértetház-at néhány hónapja olvastam, ami olyan könyve Allendenek, mint Marqueznek a Száz év magány. Egy család történetét követi végig nemzedékeken keresztül. Kicsit fura volt, hogy a könyv végére eljut egészen a kommunista forradalomig. A Lelkem, Inés-ben viszont ilyesmi nincs, mivel a 16. században játszódik. Valós történelmi tényeken alapul, Chile meghódítását meséli el, női szemszögből. A főszereplő, Ines Suarez valóban létezett, és részt vett Chile megalapításában. A másik könyvében is volt ilyen nő, meg Inés is olyan... erős nők. Akik immunisak minden betegségre, ami ledönt másokat, mindent elintéznek, és idegesítik őket a tutyi-mutyi kényeskedő nők. Nagyon reálisan gondolkodnak, de mégis vallásosak, és hisznek a csodás dolgokban. Meg ami szerintem a legfontosabb, meg legjellemzőbb, hogy Allende is, de Marquez is, egészen természetesen kezelik a halált, mint az életnek egy részét. Néha már én is el tudok jutni oda, hogy nem is kell félni tőle, mert annyira normális az, ha valaki meghal. Ebben a könyvben is így volt, Inés inkább csak azt nem tudta elfogadni, hogy megöregedett, és bosszantotta őt.
Kicsit sok volt a könyv végén a háború. Ez mondjuk elkerülhetetlen volt, ha már a szerző tartani akarta magát ahhoz, hogy végigvegye a történelmi eseményeket. Elég sok vér folyt, meg ebben a könyvben is voltak ilyen szexuálisan túlfűtött részek, amiket szeretek, mert vagy tényleg megteremtik ezt a hangulatot, vagy elég szórakoztatóan vannak leírva. A Kísértetház-ban volt egy rész, mikor az egyik szereplő már annyira be volt gerjedve, hogy nem csak a lovakra izgult rá, hanem a csirkékre meg a gyümölcsökre is.
Ami kicsit zavart még, hogy Ines Suarez öregen, a halála előtt írta le és mondta el a történetét a lányának, és én az ilyesmit annyira nem szeretem. Szerintem semmi szükség nincs ilyen narrációs szerepre, anélkül is teljesen kerek egész a történet. Ahogy ír, az viszont borzasztó szórakoztató, kizárt hogy bárki unatkozzon közben. Elég lányos könyv különben. De kb. olyan, mint mikor valaki Gilmore Girls-t néz Szex és New York helyett, ha érzitek a minőségi különbséget. Szóval mindenkinek le kéne tenni a szegényes Fejős Éva könyveket, és inkább Allende-t olvasni.