Szeptember 11. után egy kisfiú az apját keresi? Ha ennyi előzetes tudásom lett volna a könyvről, tuti nem veszem a kezembe, mert vagy a nyál folyik belőle, vagy a szenzáció-hajhászás. Szerencsére mégsem szeptember 11-ről szólt, hanem a kisfiúról.
A Minden vilángol-ról sokat hallottam már, az volt J.S. Foer első nagy sikere, de ennél nem lehet sokkal jobb. A Rém hangosan és irtó közel-ről azt mondta egy ismerősöm, hogy minimum az utóbbi 5 év legjobb könyve. És tényleg nagyon jó.
Olvastam mások véleményét, és sokan felbosszantottak, az ilyen üres gondolatokkal, hogy "rém szomorú és gyönyörű történet". Szerintem lehet én totál félreértelmeztem, mert nekem a legmeghatározóbb az volt, hogy Oscar mennyire jófej. Tényleg megvan benne az az iszonyú fájdalom, mikor elveszítünk valakit, akit a legjobban szerettünk, de ne ennyi maradjon már meg belőle. Mondjuk jó lenne látni azt is, hogy milyen volt Oscar, amikor még mellette volt az apja. De szerintem ugyanolyan, mint a könyvben.
Az is igaz, hogy kicsit Zabhegyezős, ami ugye a maximális klasszság szinonimája. Oscar még sokkal gyermekebb, mint Holden, de azért hasonlít rá mégis, mert valahogy önállósítja magát. Bennük az a borzasztó jó, hogy amellett, hogy nagyon érdekesek, azért ugyanazokat a dolgokat élik meg, mint mindenki más. De mások unalmasan meg bénán csinálnak mindent, ők viszont képesek a leghétköznapibb dolgot is a legszórakoztatóbbá tenni. Ez maga a klasszság.
Lehetne erőltetett az, hogy Oscar folyton feltalál dolgokat, de egyáltalán nem az, részben mert gyerek, részben meg mert annyira jól csinálja. Szeretem, hogy ilyen okos, meg hogy tisztán látja, hogy mik a fontos dolgok. Bár ez sok gyerekre igaz. Foer azt mondta, hogy Oscar az ő maga, úgyhogy rögtön bele is szerettem. Bár nyilván aki ilyeneket ír, az alapból csak jófej lehet. Ezt a könyvet nem egy gyerek írta, hanem csak valaki, aki nagyon jól érzi, hogy mennyire őszintén gondolkoznak a dedósok, és tud ő is újra az lenni. Az ilyen könyvek általában annyira ostobán vannak megírva, mert a béna írók nem tudják, milyen egy klassz gyerek. Erőltetett csínyeket találnak ki, meg a világ legszánalmasabb viccesnek szánt dolgait, aztán lesz belőle egy jó nagy szar, ami csak azoknak tetszik akik a Neveletlen hercegnő naplóján nőttek fel. De ők ezt úgy se fogják soha érteni. Nem értették Holden-t se, és hiába olvassák el ezt a könyvet, Oscar-t sem fogják érteni soha.
Ja, különben van egy másik szál a könyvben, ami nem volt rossz, de sokkal kevésbé érdekelt. A nagyszülők házasságáról szólt, tök érdekes volt meg minden, de Oscar annyira lázba hozott, hogy nem tudtam eléggé értékelni. A végén azért kicsit sok volt a szeptember 11., de hát ezt is le kellett írni. Na, az viszont feldühített, hogy a végén olyanokat mondott Oscar az anyjának, hogy majd normális lesz. Na ne már! Ennél normálisabb?
Imádtam, a "most bokán kéne rúgnom magam", meg a "mindjárt elbőgöm magam" részeket, azt hogy totális természetességgel ajánlotta fel egy középkorú nőnek, hogy megcsókolja, a barátságát Mr. Black-kel, meg mindent az egész lényét, a hülye leveleit, amik a legklasszabbak között lehetnek, amit valaha feladtak postán, azt hogy kávét kér, a két fura nevű barátját, azt hogy csak fehéret hord, a bébifigyelőzést a nagymamájával, de csak azt is ahogy ment az utcán. Közben azt gondoltam magamban: azta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése