2011. január 27., csütörtök

Sue Monk Kidd: A méhek titkos élete

Mások véleménye alapján elég nehéz eldönteni, hogy jó-e egy könyv. A méhek titkos életéről csomó helyen olvastam, hogy mennyire klassz, bár gyanús lehetett volna, hogy 99%-ban nők lelkesedtek érte, és néhányan olyan szavakkal jellemezték, mint szívhez szóló vagy megható. De mégsem lehetett eldönteni, hogy vajon milyen lesz, úgyhogy felírtam a karácsonyi kívánságlistámra. Megkaptam a nagynénémtől, egy Reader’s Digest válogatáskönyvben van benne, három másik regénnyel együtt, amiket csak akkor fogok elolvasni, ha megszűnik a civilizáció a szobámon kívül, és minden más polcomon lévő könyvet már tízszer elolvastam. Miután megláttam a borítót, már csak az lelkesített, hogy rövid, úgyhogy hamar ki fog derülni, mennyire szar.

Kb. két nap alatt olvastam el, de ez nem igazán magyarázható azzal, hogy letehetetlen lett volna. Végzetesen nagy baj nem volt vele, de mégse nekem való könyv. Néha voltak jó gondolatai Lily-nek, amiken elmosolyodtam, de máskor meg olyan ponyva megfogalmazások voltak, hogy majdnem abbahagytam az olvasást. Olvastam, hogy Sue Monk Kidd csak úgy fogta magát és írt egy könyvet, és igazából ez nem is több. Olyan, mint egy első próbálkozás, amit kiadott a Reader’s Digest. Attól se tudtam elvonatkoztatni, hogy ha megfilmesítenék, tuti a Hallmark-on menne, mint az összes ilyen film, és elveszítené még azt a mondanivalót is, ami a könyvben megvan. Kicsit szappanopera szaga is volt. Hiába próbálta megteremteni az amerikai Dél hangulatát, nekem nem sikerült beleélnem magam. Sokkal kifejezőbb volt pl. A hang és a téboly Faulkner-től. Sokszor túl direkt módon mondott ki dolgokat, nem engedte, hogy én magam jöjjek rá utalásokból, vagy egyszerűen csak annyira már nem tud írni a nő.
Különben olyan bájos könyv, a méhekről kicsit írhatott volna többet, de ez tényleg nagyon lány-könyv.
És basszus, már megfilmesítették. És ezek a nők innen is látszik, hogy soványak és fiatalok, pedig szerintem kövérek és idősek! És Dakota Fanning klassz, de Lily-nek egyértelműen fekete göndör haja van, az anyukájától örökölte.

Do not disturb, I'm reading.

2011. január 20., csütörtök

Ian McEwan: Vágy és vezeklés

Kicsit bántott, hogy előbb láttam a filmet. Nem is kicsit. A regényeknek az a lényegük, hogy csak megadják az alapot, amire te képileg felépíted a fejedben az egész bennük lévő világot. Nem is tudtam teljesen elvonatkoztatni a filmtől, ami amúgy nem volt rossz megvalósítás, de az akkor is csak egy nézőpont, nem a sajátom.

A könyv első része számomra egy az egyben megtestesítette azt, amiért érdemes olvasni. Ahogy leraktam, már alig vártam, hogy újra olvashassam, úgy vonzott magához mint a mágnes. A nyomott, fülledt nyári nap, baljós hangulattal. Annyira imádtam, hogy képzeletben kis rózsaszín szívecskéket reptettem a borító felé, amikor csak ránéztem. A finom és lágy írói stílus tökéletesen illett ehhez az atmoszférához. Ahogy az első rész végére értem, már minden igényem ki volt elégítve. Egyértelműen kedvenc lett.
Csak utána jött a második meg a harmadik rész. Amennyire emlékeztem a filmre, ott is az első fele volt az, ami igazán tetszett, és nem értettem, minek a második felét ilyen nagy monumentálisra csinálni. Azt megértem, hogy valahogy folynia kell a történéseknek, meg biztos ez alapjában véve lányregény, ahol mások lerágják a körmeiket, mire kiderül, hogy a végén egymáséi lesznek-e a szerelmesek. De engem valahogy nem érdekelt. Inkább olvastam volna még tovább az első részt, minden fontos történés nélkül.
Az a baj ezzel a könyvvel, hogy túl nagyszabású akart lenni, és azt hiszem össze is jött neki, de emellett az első részben sikerült létrehoznia valami nagyon egyedit, amire talán maga az író sem számított. Nehezen szoktam meg a harctéren meg a kórházban játszódó részeket, nem volt velük komoly baj, de mégis mintha egy egészen más könyvet olvastam volna. Annyi az egész, hogy McEwan írói stílusa jobban illik az egyszerű dolgok leírására, nem is kéne azzal bajlódnia, hogy bombázásokról, meg félig kilőtt fejekről írjon. Inkább csak ragadja meg különlegesen szép napok hangulatát, és ossza meg másokkal, úgy, ahogy csak ő tudja.