Kurt Vonnegut: Galápagos

„Jól emlékszem, milyen volt, amikor magam is tizenhat éves voltam. Pokoli érzés volt úgy begerjedni. Akkor is, de ma is az a helyzet, hogy az orgazmus nem hoz megnyugvást. Mert mi történik tíz perccel az orgazmus után? Nem találnák ki. Újabb orgazmusra áhítozunk, különben nem nyugszunk meg. És ráadásul odahaza még a másnapi leckét is meg kellett csinálnom.”
Ebben a könyvben is csomó ilyen tök jó idézet van, amiből ha összegyűjtenék mondjuk egy tucatot, akkor mindenki úgy gondolná, hogy ez az egyik legjobb könyv a világon. Pedig ez nem igaz.
Nagyon sokan fanatikus Vonnegut-rajongók a környezetemben. Fiúk is, de főleg lányok. Ez nem tudom miért van, talán mert a lányok még mindig jobban tudnak rajongani egy férfi írásaiért. Még gimi alatt elolvastam egy-két könyvét (azt hiszem a Börleszk-et és a Mesterlövész-t), de muszáj lesz majd újraolvasni őket, mert akkor szerintem még nem tudtam értékelni, vagy csak teljesen másképp. Őszintén szólva a Mesterlövész-ből nem sok minden maradt meg, a Börleszk meg annyira nem tetszett.
Nemrég elolvastam az Ötös számú vágóhidat, és akkor eljött az a pont nálam is, hogy a semleges hozzáállásom végtelen rajongásba csapjon át, és úgy gondoljak Vonnegut-ra, mint valami totál egyedi zsenire. Ötletes történet, matematikai pontosság, utánozhatatlan stílus. Néha van benne egy-két túl fáradt poén, de többségében tényleg mosolygós dolgok. Szóval Vonnegut felemelkedett a szememben egy nagy korszakalkotó klasszikussá.
A szülinapomra megkaptam az Anyukámtól a Galápagos-t, amiről először azt gondoltam, hogy nagyon jó lesz. Aztán utánaolvastam, hogy miről szól, és akkor úgy gondoltam, hogy szar lesz. Aztán megint utánaolvastam, és újra valami jót vártam. Nyilván sok könyvet nem olvastam még Vonnegut-tól, de úgy lehetne összefoglalni, hogy még ha ez is lenne a legrosszabb könyve, akkor is jobb, mint minden más író összes könyvének a kb. 70%-a. Vagy nem tudom, hány százaléka, meg ez így hülyén is néz ki leírva, de azért biztos érthető.

A Galápagos képzeletbeli világba röpít, ahol háború tör ki a válság és éhínség miatt. Egy csapatnyi összevissza ember viszont valahogy elmenekül egy Ecuador partjaitól nem messze lévő kis szigetre, és megteremti az emberiség új bölcsőjét. Van köztük egy vak lány a kutyájával, egy semmihez sem értő hajóskapitány, egy özvegy biológia tanárnő, egy csak japánul beszélő terhes nő, meg egy csapat dél-amerikai bennszülött kislány, akik csak valami totál ismeretlen nyelven beszélnek, és felzabálják a vak lány kutyáját. És aztán elkezdenek gyerekek születni, a japán nő lánya például prémes testtel. Aztán eltelik egymillió év, és az emberek mini aggyal rendelkező, halászó lényekké fejlődnek vissza, de állítólag úgy sokkal boldogabbak, mint az „óriásagyas” időkben.
Szerintem ez a könyv arról szólt, hogy az evolúció milyen kis dolgokon múlik, vagy siklik ki. Szórakoztató volt, bár néhol picit uncsi. Én általában önmagukhoz viszonyítva próbálom meg értékelni a könyveket, nem egymáshoz. A Biff evangéliuma is a kedvencem Christopher Moore-tól, de Tolsztoj Anna Karenina-ja is, de nem lehet őket egybevetni. Szerintem az a fontos, hogy amiről szól egy könyv, abból az író mennyire tudta kihozni a maximumot. És a Galápagos-ban sok energia meg gondolat maradt benne. Jó könyv, de lehetne sokkal jobb is.