2010. október 31., vasárnap

Dosztojevszkij: A játékos

Igazából nem is hallottam erről a kisregényről, amíg meg nem kaptam Dömétől a szülinapomra. Azért menő, mert oroszul és magyarul is benne van, meg is értem oroszul minden 542. szót. De nagyon klassz különben, sokat lehet majd belőle tanulni, ha majd jobban nézegetem.
Dosztojevszkijtől eddig a Bűn és bűnhődést meg a Karamazov testvéreket olvastam, és hát én bele vagyok bolondulva az ilyen nagyszabású orosz regényekbe. Nagyon tetszett mindkettő, főleg a Karamazov testvérek. És bár a Bűn és bűnhődés ugye ilyen nagy drámai történet, mégis volt benne egy rész, amit hazafelé olvastam a buszon, és emlékszem, hogy nem tudtam megállni, hogy ne röhögjek rajta, hangosan, pedig nyilván nem volt viccesnek szánva. Mikor egy nő, már nem tudom ki, totál bekattan, és beöltözteti a gyerekeket röhejes ruhákba, aztán kiviszi őket az utcára énekelni meg táncolni. Hehe, tudom, hogy így nem vicces.

A játékos azért érdekes, mert egyes szám első személyben íródott, és gondoltam, hogy ettől majd kicsit más lesz a stílus is. Sokkal rövidebb, mint a nagy regényei, és a történet is sokkal egyszerűbb. Az alcím az, hogy Egy fiatalember feljegyzései. És vannak fejezetek, amik így kezdődnek: „Immár egy éve és nyolc hónapja, hogy bele se pillantottam ezekbe a följegyzésekbe,...”. Úgy képzelem, hogy lehet, hogy ezzel nem csak a regény főhőse, Alekszej Ivanovics, hanem maga Dosztojevszkij is így volt. A nagy-nagy regények mellett belekezdett ebbe is, aztán félretette, és mikor eszébe jutott, mindig írogatott hozzá. Ehhez képest elég jó lett, bénább íróknak lehetne ez a főműve, de Fjodinak nem. Itt is látszik az, hogy milyen utánozhatatlan írói vénával van megáldva, ez is olyan, mint a nagy regényei, csak piciben. Csak az a baj, hogy én pont azért szeretem azokat annyira, mert olyan hosszúak, bonyodalmasak, feszültek, a végsőkig ki van bennük bontva minden. Akár ez is lehetett volna olyan, így viszont olyan maradt, mint egy rövidített változat.

Kétféle szenvedély jelenik meg benne: a szerelem és a játékszenvedély. Az elején Polináért rajong, már-már megőrül érte, és a kaszinók világát csak külső szemlélőként figyeli. De aztán mikor először ül le, és úgy igazán beéli magát a játékba, onnan már menthetetlen, és Polina másodlagossá válik. Az eleje kicsit lapos volt, és nem is indult be igazán az egész, amíg meg nem jelent a városban a nagymama, akiről azt hitték, hogy már mindjárt meghal, és szerették is volna, hogy az örökségükkel kimásszanak a szarból. De a nagymamának semmi baja nem volt, és rakás pénzt hagyott ott a játéktermekben. A végére Polina is kikészül, aztán fel is szívódik. Alekszej Ivanovics meg rátér arra az útra, hogy „najó, csak még egyszer játszok, és tuti nyerek”.
Most visszaolvasva elég érthetetlenek meg csapongóak a cselekményleírásaim, de hát akit érdekel, olvassa inkább a könyvet, az úgyis jobb, mint bármelyik blogbejegyzés róla. Van egy mondat, amit megtanultam belőle:
„за что и как я вас люблю - не знаю”, vagyis „Miért szeretem és mennyire szeretem, nem tudom.” Rohadtul romantikus, nem?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése