Dosztojevszkijtől eddig a Bűn és bűnhődést meg a Karamazov testvéreket olvastam, és hát én bele vagyok bolondulva az ilyen nagyszabású orosz regényekbe. Nagyon tetszett mindkettő, főleg a Karamazov testvérek. És bár a Bűn és bűnhődés ugye ilyen nagy drámai történet, mégis volt benne egy rész, amit hazafelé olvastam a buszon, és emlékszem, hogy nem tudtam megállni, hogy ne röhögjek rajta, hangosan, pedig nyilván nem volt viccesnek szánva. Mikor egy nő, már nem tudom ki, totál bekattan, és beöltözteti a gyerekeket röhejes ruhákba, aztán kiviszi őket az utcára énekelni meg táncolni. Hehe, tudom, hogy így nem vicces.
A játékos azért érdekes, mert egyes szám első személyben íródott, és gondoltam, hogy ettől majd kicsit más lesz a stílus is. Sokkal rövidebb, mint a nagy regényei, és a történet is sokkal egyszerűbb. Az alcím az, hogy Egy fiatalember feljegyzései. És vannak fejezetek, amik így kezdődnek: „Immár egy éve és nyolc hónapja, hogy bele se pillantottam ezekbe a följegyzésekbe,...”. Úgy képzelem, hogy lehet, hogy ezzel nem csak a regény főhőse, Alekszej Ivanovics, hanem maga Dosztojevszkij is így volt. A nagy-nagy regények mellett belekezdett ebbe is, aztán félretette, és mikor eszébe jutott, mindig írogatott hozzá. Ehhez képest elég jó lett, bénább íróknak lehetne ez a főműve, de Fjodinak nem. Itt is látszik az, hogy milyen utánozhatatlan írói vénával van megáldva, ez is olyan, mint a nagy regényei, csak piciben. Csak az a baj, hogy én pont azért szeretem azokat annyira, mert olyan hosszúak, bonyodalmasak, feszültek, a végsőkig ki van bennük bontva minden. Akár ez is lehetett volna olyan, így viszont olyan maradt, mint egy rövidített változat.
Kétféle szenvedély jelenik meg benne: a szerelem és a játékszenvedély. Az elején Polináért rajong, már-már megőrül érte, és a kaszinók világát csak külső szemlélőként figyeli. De aztán mikor először ül le, és úgy igazán beéli magát a játékba, onnan már menthetetlen, és Polina másodlagossá válik. Az eleje kicsit lapos volt, és nem is indult be igazán az egész, amíg meg nem jelent a városban a nagymama, akiről azt hitték, hogy már mindjárt meghal, és szerették is volna, hogy az örökségükkel kimásszanak a szarból. De a nagymamának semmi baja nem volt, és rakás pénzt hagyott ott a játéktermekben. A végére Polina is kikészül, aztán fel is szívódik. Alekszej Ivanovics meg rátér arra az útra, hogy „najó, csak még egyszer játszok, és tuti nyerek”.
Most visszaolvasva elég érthetetlenek meg csapongóak a cselekményleírásaim, de hát akit érdekel, olvassa inkább a könyvet, az úgyis jobb, mint bármelyik blogbejegyzés róla. Van egy mondat, amit megtanultam belőle:
„за что и как я вас люблю - не знаю”, vagyis „Miért szeretem és mennyire szeretem, nem tudom.” Rohadtul romantikus, nem?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése