Dosztojevszkij: A játékos

Igazából nem is hallottam erről a kisregényről, amíg meg nem kaptam Dömétől a szülinapomra. Azért menő, mert oroszul és magyarul is benne van, meg is értem oroszul minden 542. szót. De nagyon klassz különben, sokat lehet majd belőle tanulni, ha majd jobban nézegetem.
Dosztojevszkijtől eddig a Bűn és bűnhődést meg a Karamazov testvéreket olvastam, és hát én bele vagyok bolondulva az ilyen nagyszabású orosz regényekbe. Nagyon tetszett mindkettő, főleg a Karamazov testvérek. És bár a Bűn és bűnhődés ugye ilyen nagy drámai történet, mégis volt benne egy rész, amit hazafelé olvastam a buszon, és emlékszem, hogy nem tudtam megállni, hogy ne röhögjek rajta, hangosan, pedig nyilván nem volt viccesnek szánva. Mikor egy nő, már nem tudom ki, totál bekattan, és beöltözteti a gyerekeket röhejes ruhákba, aztán kiviszi őket az utcára énekelni meg táncolni. Hehe, tudom, hogy így nem vicces.

A játékos azért érdekes, mert egyes szám első személyben íródott, és gondoltam, hogy ettől majd kicsit más lesz a stílus is. Sokkal rövidebb, mint a nagy regényei, és a történet is sokkal egyszerűbb. Az alcím az, hogy Egy fiatalember feljegyzései. És vannak fejezetek, amik így kezdődnek: „Immár egy éve és nyolc hónapja, hogy bele se pillantottam ezekbe a följegyzésekbe,...”. Úgy képzelem, hogy lehet, hogy ezzel nem csak a regény főhőse, Alekszej Ivanovics, hanem maga Dosztojevszkij is így volt. A nagy-nagy regények mellett belekezdett ebbe is, aztán félretette, és mikor eszébe jutott, mindig írogatott hozzá. Ehhez képest elég jó lett, bénább íróknak lehetne ez a főműve, de Fjodinak nem. Itt is látszik az, hogy milyen utánozhatatlan írói vénával van megáldva, ez is olyan, mint a nagy regényei, csak piciben. Csak az a baj, hogy én pont azért szeretem azokat annyira, mert olyan hosszúak, bonyodalmasak, feszültek, a végsőkig ki van bennük bontva minden. Akár ez is lehetett volna olyan, így viszont olyan maradt, mint egy rövidített változat.

Kétféle szenvedély jelenik meg benne: a szerelem és a játékszenvedély. Az elején Polináért rajong, már-már megőrül érte, és a kaszinók világát csak külső szemlélőként figyeli. De aztán mikor először ül le, és úgy igazán beéli magát a játékba, onnan már menthetetlen, és Polina másodlagossá válik. Az eleje kicsit lapos volt, és nem is indult be igazán az egész, amíg meg nem jelent a városban a nagymama, akiről azt hitték, hogy már mindjárt meghal, és szerették is volna, hogy az örökségükkel kimásszanak a szarból. De a nagymamának semmi baja nem volt, és rakás pénzt hagyott ott a játéktermekben. A végére Polina is kikészül, aztán fel is szívódik. Alekszej Ivanovics meg rátér arra az útra, hogy „najó, csak még egyszer játszok, és tuti nyerek”.
Most visszaolvasva elég érthetetlenek meg csapongóak a cselekményleírásaim, de hát akit érdekel, olvassa inkább a könyvet, az úgyis jobb, mint bármelyik blogbejegyzés róla. Van egy mondat, amit megtanultam belőle:
„за что и как я вас люблю - не знаю”, vagyis „Miért szeretem és mennyire szeretem, nem tudom.” Rohadtul romantikus, nem?

Ajánló

Ajánlom, hogy csatlakozzatok ehhez: csoport
vagy lájkoljátok ezt: oldal

MVL

Olyan bénák ezek az interjúk. Hogyha valaki megkap valami díjat, akkor utána mindenki csak vele foglalkozik. Ilyenkor szokták azt mondani, hogy addig miért nem érdekelt senkit, hogy mi van vele? És ennek még több értelme is van, mint mikor akkor kérdezik ezt, ha meghal valaki. Folyton minden híres embernél lesben kéne állni, hogy hátha elpatkol jövő héten, és örökké interjúkat csinálni vele?
Meg különben az utóbbi években mindig olyan kapta a Nobel-díjat, akiről nem is hallottam. És mindig valami ilyen nagy-nagy dolog miatt. Például: "a költészet tömörségével és a próza tárgyilagosságával rajzolta meg az otthontalanság tájképét" vagy "új kiindulási pontok, költői kalandok, érzéki extázis szerzőjének, az uralkodó civilizáció feletti és alatti emberség kutatójának". És igazából idegesített is, hogy csupa ilyen komoly témáért adnak csak díjat. Miért ne lehetne ugyanolyan fontos meg kiemelkedő egy könnyed témáról szóló könyv? Ezért is klassz, hogy most Mario Vargas Llosa nyert. Még csak egy könyvét olvastam, a Pantaleon és a hölgyvendégek-et, és az nagyon tetszett, egyszerű volt és szórakoztató, egyedi dél-amerikai stílusban. Írtam is róla a másik blogban, mikor télen azt akartam, hogy nyár legyen, és ettől a könyvtől kicsit nyár is lett. Olvastam már az indoklást, hogy miért ő nyert, de akkor csak valami ilyen bénát találtam, hogy "ok, megérdemelted már, haver", de most ráakadtam egy nagy komolyra: "hatalmi berendezkedések feltérképezéséért és az egyén ellenállását, lázadását, alulmaradását bemutató erőteljes ábrázolásmódért". Nemár! Jó biztos igaz, de egyszer nem lehetne azt írni, hogy "azért, mert klasszul ír"? :)

telefonos interjú

Különben ok, ő biztos nagyon aranyos bácsi, de jobb szeretek az íróktól távolságot tartani. Ilyen interjúk meg videók alapján mindig kicsit felborulnak a gondolataim, mert tök máshogy képzelem el őket. Az írók számára inkább a könyveik jelentik az arcot, amit megmutatnak. Azokból lehet megismerni őket. És ha írnak egy elbűvölően jó könyvet, aminek minden mondata tökéletes, akkor kicsit furcsa utána, ahogy hétköznapi kérdésekre válaszolgatnak. Lehet egy csomó kedvenc írómról kiderülne, hogy seggfej. Nem is nézek többet ilyeneket!

Könyv-dominó

Nahát, ilyet milyen jó lehet játszani!
Még azt is megbocsájtom, hogy az elején látszik egy Nora Roberts, és azt képzelem, igazából az nem is az eleje, hanem a vége, és ezért oda szar könyveket raktak.

Kurt Vonnegut: Galápagos

„Jól emlékszem, milyen volt, amikor magam is tizenhat éves voltam. Pokoli érzés volt úgy begerjedni. Akkor is, de ma is az a helyzet, hogy az orgazmus nem hoz megnyugvást. Mert mi történik tíz perccel az orgazmus után? Nem találnák ki. Újabb orgazmusra áhítozunk, különben nem nyugszunk meg. És ráadásul odahaza még a másnapi leckét is meg kellett csinálnom.”
Ebben a könyvben is csomó ilyen tök jó idézet van, amiből ha összegyűjtenék mondjuk egy tucatot, akkor mindenki úgy gondolná, hogy ez az egyik legjobb könyv a világon. Pedig ez nem igaz.
Nagyon sokan fanatikus Vonnegut-rajongók a környezetemben. Fiúk is, de főleg lányok. Ez nem tudom miért van, talán mert a lányok még mindig jobban tudnak rajongani egy férfi írásaiért. Még gimi alatt elolvastam egy-két könyvét (azt hiszem a Börleszk-et és a Mesterlövész-t), de muszáj lesz majd újraolvasni őket, mert akkor szerintem még nem tudtam értékelni, vagy csak teljesen másképp. Őszintén szólva a Mesterlövész-ből nem sok minden maradt meg, a Börleszk meg annyira nem tetszett.
Nemrég elolvastam az Ötös számú vágóhidat, és akkor eljött az a pont nálam is, hogy a semleges hozzáállásom végtelen rajongásba csapjon át, és úgy gondoljak Vonnegut-ra, mint valami totál egyedi zsenire. Ötletes történet, matematikai pontosság, utánozhatatlan stílus. Néha van benne egy-két túl fáradt poén, de többségében tényleg mosolygós dolgok. Szóval Vonnegut felemelkedett a szememben egy nagy korszakalkotó klasszikussá.
A szülinapomra megkaptam az Anyukámtól a Galápagos-t, amiről először azt gondoltam, hogy nagyon jó lesz. Aztán utánaolvastam, hogy miről szól, és akkor úgy gondoltam, hogy szar lesz. Aztán megint utánaolvastam, és újra valami jót vártam. Nyilván sok könyvet nem olvastam még Vonnegut-tól, de úgy lehetne összefoglalni, hogy még ha ez is lenne a legrosszabb könyve, akkor is jobb, mint minden más író összes könyvének a kb. 70%-a. Vagy nem tudom, hány százaléka, meg ez így hülyén is néz ki leírva, de azért biztos érthető.

A Galápagos képzeletbeli világba röpít, ahol háború tör ki a válság és éhínség miatt. Egy csapatnyi összevissza ember viszont valahogy elmenekül egy Ecuador partjaitól nem messze lévő kis szigetre, és megteremti az emberiség új bölcsőjét. Van köztük egy vak lány a kutyájával, egy semmihez sem értő hajóskapitány, egy özvegy biológia tanárnő, egy csak japánul beszélő terhes nő, meg egy csapat dél-amerikai bennszülött kislány, akik csak valami totál ismeretlen nyelven beszélnek, és felzabálják a vak lány kutyáját. És aztán elkezdenek gyerekek születni, a japán nő lánya például prémes testtel. Aztán eltelik egymillió év, és az emberek mini aggyal rendelkező, halászó lényekké fejlődnek vissza, de állítólag úgy sokkal boldogabbak, mint az „óriásagyas” időkben.
Szerintem ez a könyv arról szólt, hogy az evolúció milyen kis dolgokon múlik, vagy siklik ki. Szórakoztató volt, bár néhol picit uncsi. Én általában önmagukhoz viszonyítva próbálom meg értékelni a könyveket, nem egymáshoz. A Biff evangéliuma is a kedvencem Christopher Moore-tól, de Tolsztoj Anna Karenina-ja is, de nem lehet őket egybevetni. Szerintem az a fontos, hogy amiről szól egy könyv, abból az író mennyire tudta kihozni a maximumot. És a Galápagos-ban sok energia meg gondolat maradt benne. Jó könyv, de lehetne sokkal jobb is.

“I don't know exactly what I mean by that, but I mean it.”

Feliratkoztam egy csomó könyves blogra a neten, de egy idő után mindről kiderült, hogy nem is olyan jó, mint gondoltam. Úgyhogy úgy döntöttem, írok egy sajátot, ha más nem is, majd én olvasgatom.
Eleve már 23 éves vagyok, innen az emberi értelem már csak hanyatlik. Nem olyan szivacs már az agy, mint korábban volt, és elég hamar felejtek el dolgokat. Sok könyvnek nem is a története marad meg a fejemben, hanem inkább csak a hangulata, amit nem bánok igazán, mert szerintem így jobb. Másrészt meg így majd kicsit megint újnak tűnnek, ha egyszer még előveszem őket.
A szombat reggel kánaánt hozott az életembe. Bemehettem egy óriási könyvraktárba, és elhozhattam egy rakás könyvet teljesen ingyen. Totál felborult az értékrendszerem azóta, teljesen hihetetlen volt az egész. Így is alig bírtam el, annyit hoztam el, de még kicsit csalódott is vagyok, hogy többet már nem tudtam. Most is itt sorakoznak a polcomon. Mintha csak a gyerekeim lennének. Kicsit azok is.
Nemsokára megírom az első rendes bejegyzést, remélem nem lesz túl művészieskedő!