Paul Auster: New York trilógia

Ez a könyv totálisan megkérdőjelezi azt, hogy normális vagyok-e. Igazából utánanézhetnék, de én annyira lusta vagyok, hogy inkább élek abban a tudatban, hogy lehet valahol elvesztettem a fonalat, mint hogy végig kelljen rágnom újra egy könyvet néhány szövegtöredékért, amit amúgy éppen nem lenne kedvem újraolvasni.

5 perccel később: Elkezdtem írni ezt a blogbejegyzést, és ahogy ezt a fenti bekezdést visszaolvastam, egyrészt arra gondoltam, hogy ha ezt más látja, tényleg azt hiszi, hogy kattant vagyok, mert annyira zavaros, másrészt viszont megvilágosodtam. Eszembe jutott! Szóval a lényeg, hogy elkezdtem olvasni a New York trilógiát, aminek az első része az Üvegváros. És iszonyatosan ismerős volt, de tényleg, mintha már olvastam volna korábban. És nem úgy értem, hogy hasonló volt a sztori valami máshoz, amivel már találkoztam, vagy emlékeztetett a hangulata valamire. Konkrétan úgy éreztem, hogy ez most egy újraolvasás. Különösen durva volt, hogy előre tudtam, hogy az esernyőt fogja felhozni példaként a szavak jelentésvesztésével kapcsolatban. Szóval akkor most vagy ilyen jövőlátónak gondoltam magam, ami király, mert hülyére kereshetem magam az asztro tévén, vagy annyira durván kihagy az agyam, hogy elfelejtettem, hogy olvastam egy könyvet.

Amíg nem tudtam mi van, addig két dologra gyanakodtam. Egyrészt arra, hogy korábban olvastam Az orákulum éjszakáját, és hogy lehet abban is benne vannak ugyanezek a dolgok. Nem emlékszem már annak a könyvnek a történetére 100%-osan, de arra pl. igen, hogy abban is van ilyen kedves vonzódás jegyzetfüzetekhez, ami a New York Trilógiában is, és akkor gondoltam, hátha Auster ott is benyomta az esernyőt, és ez is ilyen ismétlődő motívum. Másrészt, egyszer régen megvettem valakinek ajándékba a New York Trilogy-t angolul, és arra gondoltam, hogy lehet, hogy mielőtt odaadtam, beleolvastam, és talán eljutottam eddig a részig. Szóval ezekkel nyugtattam magam, hogy nincsenek természetfeletti képességeim, de igazából egyiket sem hittem el nagyon. És most végre beugrott. Olvastam a képregényt!! Onnan volt annyira ismerős az egész. Meg a rajzok a könyvben, arról hogy milyen alakzatban járja be az utcákat Stillman. Most annyira boldog vagyok, komolyan. És most, hogy emlékszem, már arra is emlékszem, hogy klassz volt az a képregény.

Szóval az Üvegvárost úgy olvastam el, hogy volt már némi előzetes képem az egészről, már akkor éreztem a könyv hangulatát, mikor először a kezembe vettem. A három történet gyakorlatilag ugyanaz, csak eleinte valahogy nagyon nehezen akarta befogadni realista agyam, hogy akkor most mi hogy van, pedig Marqueznél zokszó nélkül elfogadom a szellemeket meg a csodákat. Világosan akartam átlátni az egészet, de aztán rájöttem, hogy semmi értelme, nem kell ezt részenként elemezni, hogy mi hogy történt, a lényege úgyis maga a mondanivaló, amit Auster úgy tudott a legjobban megfogalmazni, hogy háromféleképpen írta meg ugyanazt a történetet. Ha végiggondolom, akkor az Üvegváros a kedvencem, aztán jön A bezárt szoba, és végül a Kísértetek. Azért az Üvegváros a kedvencem, mert az tudta – bár lehet csak azért, mert az az első – megteremteni a legerősebb atmoszférát. A bezárt szoba is tetszett, de ezt valamennyire már csak kiegészítésként érzékeltem a másik kettő után. A Kísértetekkel sincs semmi baj, csak én nem szeretem, hogyha ennyire személytelenül vannak leírva a dolgok, nekem valahogy túl rideg volt az egész, olyan levegőtlen, mintha be lennék zárva egy kis szobába, ahol egyre kevesebb az oxigén és nem tudok kijönni. Nem a nevekre gondolok elsősorban, a Kutyaszorítóbant is szerettem. De mikor Black végre kilépett a lakásból, és elindult a boltba a frissen esett hóban, Brown pedig követte, az ilyen óriási fellélegzés volt, mintha felszabadultam volna valami nagy nyomás alól. Végre kaptam levegőt.

Viszont azok a motívumok, amik végigkísérik az egész könyvet, azok nagyon is személyesek, és ezért nagyon tetszenek. A jegyzetfüzetek, a koplalás, az újra és újra különböző szerepekben feltűnő alakok, a főszereplő halogatása, hogy felhívja a szerelmét. Ez csak most jutott eszembe, hogy Holden sem hívta fel soha Jane Gallaghert. Szóval tetszik, hogy ezek a dolgok többször szerepelnek, mert közelebb hozzák az írót. Ijesztő az, ahogy Auster leírja a megfigyelések történetét. Nekem a legfurább az volt, hogy a megfigyelők csapot-papot hátrahagyva, gondolkodás nélkül döntöttek az addigi életük feladásáról. Igazából nem is volt kérdés, hogy megteszik-e. Minden korábbi dolog, ami történt, mintha nem is számított volna többé, csak a megfigyelés volt az, ami fontos. Megfigyelni és megfigyelve lenni, az önazonosság totális összezavarodása, és valami durva kiégés. Mintha nem is érdekelné a szereplőt, hogy ez történik, csak sodródik az árral. Ezekbe rossz érzés belegondolni, de fura, hogy mégis jó olvasni.

 Párhuzamosan ezzel elkezdtem olvasni a Moby Dick-et, és nem is tudtam, hogy a New York Trilógiában majd csomó utalás lesz rá. De tetszett a Don Quiotéról szóló elemezgetés is, szeretem mikor regényekben ilyen tök hosszú kitérők vannak, ahol mondjuk csak két szereplő beszélget valamiről. Mikor történet van a történetben, valami, ami önmagában is érdekes, a könyvtől függetlenül is. New York egészen egyedi ebben a trilógiában, és nagyon illik a cím is a könyvhöz. Olyan, mintha New York is egy külön szereplő lenne. Olyan mintha fiktív helyszín lenne, ahová a fiktív szereplők úgy vannak behelyezve, mint játékbábuk, akiket Auster kedve szerint rakosgat. New York valami nagy mesebeli képződmény, azokkal a hatalmas, szédítő felhőkarcolókkal, amelyek között akár el is tévedhet az ember, mint egy labirintusban. Az író eléri, hogy olvasója is felülről nézze a várost, a levegőből, ahonnan az épületek blokkjai csak kétdimenziós négyzetek és téglalapok, és amelyek között a szereplői hangyányi pontokként bolyonganak. Ez leginkább az Üvegvárosra igaz, ami új világot teremt, és ha valamitől jó egy könyv, hát akkor ez pont az. Utólag visszagondolva Murakami is meríthetett ebből a regényből, mikor a Világvége és a keményre főtt csodaországot írta. Abban van hasonló hangulat, de mivel az Japánba van helyezve, és japán írótól származik, egészen más, de valahogy mégis nagyon hasonló. Abban is úgy van ábrázolva a nagyváros, mint valami átláthatatlan dzsungel, mint egy önálló entitás. Olyan mint mikor azt mondjuk, országok tesznek valamit, pedig országok nem tesznek semmit, maximum az aktuális vezetőik tesznek dolgokat. New Yorknak is külön szerepe van ebben a regényben, és ez valami egészen egyedi szerep, nem csak egy szimpla helyszín. Ja, és Jonathan Ames tuti olvasta ezt a könyvet, mielőtt kitalálta a Bored to Death-t.