Bernhard Schlink: A felolvasó

Olyan nagyon soha nem terveztem elolvasni ezt a könyvet, de már ott volt egy ideje az ebookomon, és nemrég hirtelen felindulásból belekezdtem. Voltak előítéleteim vele kapcsolatban, mint általában minden könyvvel, ami az én elképzeléseim szerint túl van sztárolva. Főleg, hogy csináltak belőle egy filmet is. Így sok ember, főleg nő, gondolom rögtön ugrott is erre a könyvre, Kate Winslettel a borítón, és orgazmus közeli állapotba került a rendkívül magasröptű szépirodalmi élmény hatására. Meg eleve, ha már láttam a filmet, akkor általában elmegy a kedvem attól, hogy elolvassam a könyvet, mert valahogy úgy érzem ellopták tőlem az első benyomás lehetőségét. Mondjuk, ha egy könyv alapból érdekel, akkor nem is nézem meg előtte semmiképp a filmet, csak hát ez a könyv ezek szerint nem érdekelt annyira.

 Mikor néha olvasok ilyen regényeket, amelyekről azt gondolom, hogy nem igazán nekem íródtak, sokszor olyan kidolgozatlannak tűnnek. Szeretem a szerteágazó történeteket, és a nagy részletességet, meg a terjengős leírásokat. Nem annyira szimpi nekem, mikor egy dolog ki van emelve, a többi történés meg csak úgy oda van dobva. Mintha azt mondaná az író, hogy ez tökmindegy, nem volt már kedvem kitalálni. Ebben a regényben is így van. Bár igazából én még Michael Hannával való kapcsolatát sem érzem elég kidolgozatlannak, de az meg már végképp hiányérzetet kelt bennem, mikor pár oldalon odadobja az író, hogy és aztán egyetemre ment, feleségül vett egy nőt és lett egy gyereke… Aztán pár semmitmondó mondat az életükről, amire rá lehet fogni, hogy valamit mégiscsak írt róla. Nemrég elolvastam A lepkegyűjtőt John Fowlestól, és az is ilyen volt. Arról szól, hogy egy ember lepkéket gyűjt, aztán elrabol egy csajt, és úgy tartja bezárva, mint a lepkéit a fiókban. És valahogy hiányzott a leírása annak, hogy hogy fogja be a lepkéket, meg egyáltalán mi megy végbe az agyában. Mondjuk abban legalább a csaj szimpi volt, akit elrabolt.

Három fő gondolatra épül a könyv, amiből kettő társadalmi, egy pedig személyes jellegű. Az első dolog szerintem rögtön egy óriási nyúlás. Vagyis, hogy mennyire vonhatók felelősségre a koncentrációs táborok dolgozói, őrök és felügyelők, mikor ők csak parancsot teljesítettek? És hogy volt-e egyáltalán választásuk? Klassz kis gondolat, csak Robert Merle ugyanezt már megírta pár évtizeddel korábban, csak sokkal jobban, a Mesterségem a halálban. Bernhard Schlink Hanna száján keresztül konkrétan a képünkbe nyomja a kérdést, Merle könyve azonban csak felébreszti a gondolatot, amit aztán nekünk magunknak kell továbbfűzni. Sokkal elegánsabb és szebb megoldás.

A második dolog a vívódás, a kollektív felelősség kérdése. Vagyis hogy a következő generációnak van-e felhatalmazása arra, hogy elítélje szüleit, mert nem tettek semmit. Bűnnek számít-e az is, ha csak eltűrjük emberek elhurcolását és meggyilkolását, anélkül, hogy bármit is tennénk? Ez valamivel érdekesebb, meg valahol szimpatikus az, ahová a főszereplő a könyv végére eljut ebben a kérdésben, erről szívesen olvastam volna többet.

 

A személyes dolog pedig Michael szenvedése azon, hogy akkor most ő mennyire ártott Hannának, és hogy Hanna mennyire ártott neki. Valahol ez az elején érthető volt, mikor Hanna lelépett egy szó nélkül, de ahogy előrehaladt a történet, folyton csak azt éreztem, hogy önmagát ismétli. Jó, én megértem, hogy szenved és nem tud elszakadni Hannától meg minden, csak ez valahogy már untatott. Ja, meg még ott volt a dilemma azon, hogy szóljon-e a bíróságnak, hogy Hanna nem tud írni és olvasni, amiben szerintem jól tette, hogy végül nem szólt. Nem mintha az én igazságérzetem nem azt diktálná, hogy ne ítéljenek el valakit valami miatt, amit nem követhetett el, de ez a rész Az ajtót idézte fel bennem Szabó Magdától, mikor az írónő belemegy, hogy törjék rá az ajtót Emerencre, és tudom, hogy meg kellett tenni, de mégsem lett annak sem pozitív vége. Szóval csak érdekelt, hogy mi lesz, ha ebben az könyvben az ellenkezője történik.

Kicsit bánt, hogy túl sok pozitívumot nem írtam erről a könyvről. Pedig annyira azért nem rossz, csak engem nem tudott megfogni. Tetszett például, mikor Michael az elején beteg volt, és sokáig otthon kellett maradnia, és hogy ezt az író is kiemelte, hogy a gyermekkori hosszú betegség különleges hangulatú időszak az ember életében. Szeretek ilyenekről olvasni, még most is emlékszem, hogy az Iskola a határonban az a rész volt a kedvencem, mikor az egyik fiú a gyengélkedőre került, és imádott ott lenni. Gimi óta elég lógós voltam, de szerettem, mikor otthon maradhattam, mert beteg voltam. Még ha betegnek lenni szar is. Mikor reggel felkeltem már sütött a nap, de közben nagy hó volt. Egész nap pizsamában fekhettem az ágyban, emlékszem a gyógyszerek ízére, és a vikvaporup szagára a mellkasomon. A meleg kakaóra, és az érzésre, hogy milyen jó, hogy otthon lehetek, mikor a többiek a suliban ülnek. Szóval bárcsak Bernhard Schlink is többet írt volna erről. Annyira próbálok még írni valamit, hogy miért jó ez a könyv, de ahogy belekezdek, a vége mégis mindig rossz lesz. Hannában például van valami erő meg lendületesség, ami valamilyen szinten szimpatikussá teszi. Az is jó, mikor elmennek biciklitúrára. Meg maga az, hogy kialakítanak egy kapcsolatot, ami titkos és csak az övék. Ez valahogy annyira meghitt. Csak valahogy végig ott van benne az elkerülhetetlen, hogy ez úgysem lehet így örökké. Pedig bárcsak lehetne.