Ottlik Géza: Iskola a határon

Hát ezt baromi sokáig tartott kiolvasni. Az elején azt hittem, hogy soha nem is fogom, mert egyszerűen úgy tűnt, hogy szar. Najó, ez lehet kicsit erős, nem is szar, hanem csak nem nekem való, hanem mondjuk 13 éves fiúknak. Utána elkezdtem azt gondolni, hogy jó, de az azért megmaradt bennem, hogy ha 13 éves fiú lennék, tuti ez lenne a kedvenc könyvem, a Káma Szútra után.
Nem tetszett a csapongás. És nem önmaga miatt, hozzászoktam már más könyvekben az ilyesmihez. Azért nem tetszett, mert szerintem a csapongás volt az oka, hogy Ottlik sok szereplőnek nem tudott eléggé mély személyiséget adni. Szeredyről a vége felé egyre több dolgot lehetett megtudni, de úgy éreztem, csomó mindent csak átugrottunk, ami fontos lett volna. A barátságok nagyon klasszak. És nem volt kifejtve, hogy pl. Benedek meg Szeredy hogyan lettek végül igazi barátok, hanem egyszer csak azok voltak.

Lehet az volt a baj, hogy tőlem iszonyúan távol áll mindenféle katonáskodás. Persze, nem vagyok hülye, megértem, hogy alkalmazkodni kell, és egy közösségben kialakulnak szabályok, amelyek nem csak hogy íratlanok, hanem még elméletben sem nagyon léteznek, csak mindenki úgy érzi, mikor kell, hogy mégis vannak. Volt az a srác, aki beárulta Merényiéket, és akkor végül is a többiek ezt felfoghatták volna valamiféle felszabadulásként is, de mégis árulásként kezelték. Biztos én is így éreztem volna. De hogyha megpróbálok elvonatkoztatni, akkor mégis felmerül bennem, hogy seggfejeket minek kell tisztelni meg ilyenek? De ez bennem csak a katonás rend végtelen elutasítása miatt merül fel.
A kedvencem egyértelműen Medve volt. Ő az, aki nem kövér, csak puha. Puhának lenni szerintem a legjobb halmazállapot. És valahogy a legelső lapoktól kezdve t. petire asszociáltam róla, aki az osztálytársam volt, és alsóban szerelmes volt belém. Vízlepergető haja van, talán Medvének is.
Basszus, az volt a kedvenc részem, mikor Medve a kórházban volt. Az annyira klassz volt, végig mosolyogtam annál a résznél. Ha én ebbe a suliba jártam volna, tuti folyton eltörtem volna valamimet, hogy ott lehessek.

Haruki Murakami: Világvége és a keményre főtt csodaország

Túl vagyok az első murakamimon. Baromi sokat hallottam már róla, mindenki el volt ájulva tőle. Ennek a könyvének a borítójára az volt írva, hogy ez az olvasók és a kritikusok szerint is a legjobb műve. De én valahogy úgy vagyok vele, hogy értékelem az erőfeszítést, de a kedvencem nem lesz.
A Norvég erdőt szívesebben olvastam volna elsőre, abból most lesz film is, és állítólag tökjó, de most ez akadt az utamba. A Világvége blabla az elején nagyon nem tetszett. Maga a stílus se, meg a tartalom se. A főszereplő nem szereti a kövér nőket, meg ahogy mások esznek? Tőrt döfött a szívembe. Mondjuk kicsit ellágyultam mikor kiderült, hogy főzni azért szeret, csak enni nem. Az meg már egyenesen szívmelengető volt, mikor összejött egy csajjal, akinek gyomortágulata vagy mije van, és ha egyfolytában eszik, akkor sincs tele soha.
Amiről utána több helyen olvastam, hogy másoknak zavaró volt, hogy nincsenek nevek a könyvben, az nekem fel se tűnt. De most komolyan, végigolvastam úgy, hogy tényleg észre se vettem. Két síkon fut a mese, és az elejétől próbáltam kitalálni, hol fognak összeérni. Több teóriám is volt, és végül az egyik bejött. A világvégén játszódó részek először elég uncsinak tűntek, főleg a másik szál mellett, ami elég kalandosan alakult. De utána az is elkezdett érdekelni. Kicsit tartottam tőle, hogy majd óriási happy end lesz a végén, de igazából ez csak visszafogott félelem volt, mert ebben a könyvben végig jelen volt valami egysíkúság. De most ezt nem rossz értelemben írom. Nem egy kibaszott Veronika meg akar halni, azt végig lehetett érezni. Nem akart "elmenni" a főszereplő, főleg a végén, és egy része a világvégén is küzdött, hogy ne maradjon ott, de mégis érezni lehetett, hogy ez végül hová fog vezetni. Akármilyen béna is volt az élet a világvégén, mégis úgy tűnt végig, hogy boldog ott a srác.
A történet amúgy tényleg olyan, mint egy mese. A főszereplő úgy van beállítva, mint a legátlagosabb japán ember, de mégis van amiben különleges. A többiek meg mind azok, mármint furák. Attól volt még jó a könyv, hogy minden sejtelmessége meg meseszerűsége ellenére a főszereplő baromi realista, és nekem ez nagyon tetszett. Tetszettek a dolgok, amikkel körülveszi magát, meg az, ahogy hozzáállt a helyzethez, hogy már csak néhány órája van hátra a normális életéből. Az irodalmi utalásokat is értékelem, bár néhány helyen kicsit erőltetettnek tűntek, de azért klassz, hogy egy japán könyvben Turgenyevet is megemlítik.
Szeretnék majd még olvasni Murakami-t, mert az, hogy ezzel milyen gyorsan haladtam, és hogy a nevek hiánya fel sem tűnt, azt mutatja, hogy azért nagyon is tetszett. Múlt héten fejeztem be, és néha most is eszembe jut, hogy előkapom és folytatom, aztán rájövök, hogy basszus, már kiolvastam.

Isabel Allende: Lelkem, Inés

Sokáig volt úgy, hogy szinte csak férfiaktól olvastam könyveket. Nem azért, mert úgy gondoltam, a nők nem tudnak olyan jó írni, csak egyszerűen úgy alakult. Mostanában viszont egyre többet olvasok nőktől. És talán a legjobb szerző, akire rátaláltam, az Isabel Allende. Nekem nagy kedvencem Marquez, és Allende maga Marquez, csak nőben. Ő is ilyen mágikus realista író, így szokták nevezni, vagyis csodás dolgok történnek a regényeikben, egészen hétköznapi módon, mintha az bármikor tényleg megtörténhetne.
A Kísértetház-at néhány hónapja olvastam, ami olyan könyve Allendenek, mint Marqueznek a Száz év magány. Egy család történetét követi végig nemzedékeken keresztül. Kicsit fura volt, hogy a könyv végére eljut egészen a kommunista forradalomig. A Lelkem, Inés-ben viszont ilyesmi nincs, mivel a 16. században játszódik. Valós történelmi tényeken alapul, Chile meghódítását meséli el, női szemszögből. A főszereplő, Ines Suarez valóban létezett, és részt vett Chile megalapításában. A másik könyvében is volt ilyen nő, meg Inés is olyan... erős nők. Akik immunisak minden betegségre, ami ledönt másokat, mindent elintéznek, és idegesítik őket a tutyi-mutyi kényeskedő nők. Nagyon reálisan gondolkodnak, de mégis vallásosak, és hisznek a csodás dolgokban. Meg ami szerintem a legfontosabb, meg legjellemzőbb, hogy Allende is, de Marquez is, egészen természetesen kezelik a halált, mint az életnek egy részét. Néha már én is el tudok jutni oda, hogy nem is kell félni tőle, mert annyira normális az, ha valaki meghal. Ebben a könyvben is így volt, Inés inkább csak azt nem tudta elfogadni, hogy megöregedett, és bosszantotta őt.
Kicsit sok volt a könyv végén a háború. Ez mondjuk elkerülhetetlen volt, ha már a szerző tartani akarta magát ahhoz, hogy végigvegye a történelmi eseményeket. Elég sok vér folyt, meg ebben a könyvben is voltak ilyen szexuálisan túlfűtött részek, amiket szeretek, mert vagy tényleg megteremtik ezt a hangulatot, vagy elég szórakoztatóan vannak leírva. A Kísértetház-ban volt egy rész, mikor az egyik szereplő már annyira be volt gerjedve, hogy nem csak a lovakra izgult rá, hanem a csirkékre meg a gyümölcsökre is.
Ami kicsit zavart még, hogy Ines Suarez öregen, a halála előtt írta le és mondta el a történetét a lányának, és én az ilyesmit annyira nem szeretem. Szerintem semmi szükség nincs ilyen narrációs szerepre, anélkül is teljesen kerek egész a történet. Ahogy ír, az viszont borzasztó szórakoztató, kizárt hogy bárki unatkozzon közben. Elég lányos könyv különben. De kb. olyan, mint mikor valaki Gilmore Girls-t néz Szex és New York helyett, ha érzitek a minőségi különbséget. Szóval mindenkinek le kéne tenni a szegényes Fejős Éva könyveket, és inkább Allende-t olvasni.

Sue Monk Kidd: A méhek titkos élete

Mások véleménye alapján elég nehéz eldönteni, hogy jó-e egy könyv. A méhek titkos életéről csomó helyen olvastam, hogy mennyire klassz, bár gyanús lehetett volna, hogy 99%-ban nők lelkesedtek érte, és néhányan olyan szavakkal jellemezték, mint szívhez szóló vagy megható. De mégsem lehetett eldönteni, hogy vajon milyen lesz, úgyhogy felírtam a karácsonyi kívánságlistámra. Megkaptam a nagynénémtől, egy Reader’s Digest válogatáskönyvben van benne, három másik regénnyel együtt, amiket csak akkor fogok elolvasni, ha megszűnik a civilizáció a szobámon kívül, és minden más polcomon lévő könyvet már tízszer elolvastam. Miután megláttam a borítót, már csak az lelkesített, hogy rövid, úgyhogy hamar ki fog derülni, mennyire szar.

Kb. két nap alatt olvastam el, de ez nem igazán magyarázható azzal, hogy letehetetlen lett volna. Végzetesen nagy baj nem volt vele, de mégse nekem való könyv. Néha voltak jó gondolatai Lily-nek, amiken elmosolyodtam, de máskor meg olyan ponyva megfogalmazások voltak, hogy majdnem abbahagytam az olvasást. Olvastam, hogy Sue Monk Kidd csak úgy fogta magát és írt egy könyvet, és igazából ez nem is több. Olyan, mint egy első próbálkozás, amit kiadott a Reader’s Digest. Attól se tudtam elvonatkoztatni, hogy ha megfilmesítenék, tuti a Hallmark-on menne, mint az összes ilyen film, és elveszítené még azt a mondanivalót is, ami a könyvben megvan. Kicsit szappanopera szaga is volt. Hiába próbálta megteremteni az amerikai Dél hangulatát, nekem nem sikerült beleélnem magam. Sokkal kifejezőbb volt pl. A hang és a téboly Faulkner-től. Sokszor túl direkt módon mondott ki dolgokat, nem engedte, hogy én magam jöjjek rá utalásokból, vagy egyszerűen csak annyira már nem tud írni a nő.
Különben olyan bájos könyv, a méhekről kicsit írhatott volna többet, de ez tényleg nagyon lány-könyv.
És basszus, már megfilmesítették. És ezek a nők innen is látszik, hogy soványak és fiatalok, pedig szerintem kövérek és idősek! És Dakota Fanning klassz, de Lily-nek egyértelműen fekete göndör haja van, az anyukájától örökölte.

Do not disturb, I'm reading.

Ian McEwan: Vágy és vezeklés

Kicsit bántott, hogy előbb láttam a filmet. Nem is kicsit. A regényeknek az a lényegük, hogy csak megadják az alapot, amire te képileg felépíted a fejedben az egész bennük lévő világot. Nem is tudtam teljesen elvonatkoztatni a filmtől, ami amúgy nem volt rossz megvalósítás, de az akkor is csak egy nézőpont, nem a sajátom.

A könyv első része számomra egy az egyben megtestesítette azt, amiért érdemes olvasni. Ahogy leraktam, már alig vártam, hogy újra olvashassam, úgy vonzott magához mint a mágnes. A nyomott, fülledt nyári nap, baljós hangulattal. Annyira imádtam, hogy képzeletben kis rózsaszín szívecskéket reptettem a borító felé, amikor csak ránéztem. A finom és lágy írói stílus tökéletesen illett ehhez az atmoszférához. Ahogy az első rész végére értem, már minden igényem ki volt elégítve. Egyértelműen kedvenc lett.
Csak utána jött a második meg a harmadik rész. Amennyire emlékeztem a filmre, ott is az első fele volt az, ami igazán tetszett, és nem értettem, minek a második felét ilyen nagy monumentálisra csinálni. Azt megértem, hogy valahogy folynia kell a történéseknek, meg biztos ez alapjában véve lányregény, ahol mások lerágják a körmeiket, mire kiderül, hogy a végén egymáséi lesznek-e a szerelmesek. De engem valahogy nem érdekelt. Inkább olvastam volna még tovább az első részt, minden fontos történés nélkül.
Az a baj ezzel a könyvvel, hogy túl nagyszabású akart lenni, és azt hiszem össze is jött neki, de emellett az első részben sikerült létrehoznia valami nagyon egyedit, amire talán maga az író sem számított. Nehezen szoktam meg a harctéren meg a kórházban játszódó részeket, nem volt velük komoly baj, de mégis mintha egy egészen más könyvet olvastam volna. Annyi az egész, hogy McEwan írói stílusa jobban illik az egyszerű dolgok leírására, nem is kéne azzal bajlódnia, hogy bombázásokról, meg félig kilőtt fejekről írjon. Inkább csak ragadja meg különlegesen szép napok hangulatát, és ossza meg másokkal, úgy, ahogy csak ő tudja.

addicted